Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Alejandro Jodorowsky: A halotti leplek áthagyományozása

2011.05.08

 - Ejo, indítványoznék valamit. Helyezzük a földbe ezt a botot, ide a fák közé, mintha ő maga is növény lenne. Képzeljük el, hogy egy nap majd kisarjadzik, ágakat növeszt, sőt még gyümölcsöt is…

 
Amikor ezzel végeztünk, barátom egy nagyot sóhajtott, mintha roppant tehertől szabadult volna meg. Hirtelen aztán nevetésben tört ki, s elővette hálózsákjából szerzetesi ruháját.
 
- Ezt a kesát * a mesterem, Momon Yamanda adta nekem. Az apja és anyja halotti leplének darabjaiból szőtte. Érted? Gyakran beszélünk a fény átadásáról, de az igazi mester a halotti leplet adja tovább. Az életet – a sajátunkét és a kozmoszét is – haláltusaként kell felfognunk. Ez a Buddha Shakyamuni tanítása. Miután megvilágosodott, elment arra a helyre, ahol elégetik a halott testeket, összegyűjtötte az otthagyott ruhákat, kimosta őket, átfestette őket, majd lassan és figyelmesen összeszőtte őket, minden öltésre a legnagyobb mértékben odafigyelve. Ez a kesa pátriárkáról pátriárkára hagyományozódott éveken keresztül. Mindenki, aki viselte meditálás közben, lángolt testében és lelkében is egyaránt. Hogy elérjük a lélek velejét, minden extravaganciát hamuvá kell égetnünk. Azáltal, hogy halott emberek ruháját viselte, Buddha úgy gondolta, hogy ők is elérhetik a felszabadulást. Amikor egy virág kinyílik, az egész tájék számára kitavaszodik. A Buddha egy hajó pompázatos orra: a megváltás kikötője felé vezeti azt és vak utasait. Tudom, hogy az én utam nem a te utad, mert te inkább a művészetekben vagy érdekelt, mint a meditációban. De tudod, valójában semmi különbség nincs közöttünk. Mindkettőnkben a részvét lakozik. Kérlek, ez egyetlen alkalommal, add meg nekem az örömöt, hogy lássam, ahogy felveszed a kesámat.
 
Még mindig kora reggel volt, amikor kint jártunk az erdőben. Lassan megszabadultam a ruháimtól. Egy szakadékot éreztem  előttem, és egyet mögöttem, s közben mélyen belélegeztem a levegőt, majd kifújtam minden alkalommal úgy, mintha az lett volna az utolsó lélegzetem. Aztán, mintha egy kimerült űzött vad lettem volna, aki végül megadja magát üldözőinek, magamra kanyarintottam a köpenyt. Bár a színe egységesen okker volt (mint a kiszáradt föld), több különböző méretű ruhából volt összedolgozva, minden darab nagy öltésekkel összefűzve, melyek beleolvadtak a ruha formájába. Könnyedén omlott a bőrömre. Ahogy Ejo, a mestere, más mesterek és a pátriárkák egésze Shakyamuni Buddháig visszamenően, én is több évig gyakoroltam a meditációt. Ekkor a testérzékelésem megváltozott, és hirtelen megértettem, milyen érzés hegynek lenni. Többé nem volt tér vagy idő. Az első felébredt hangja elnyomhatatlanul zengeni kezdett: „Soha ne tettess semmi olyat, ami nem bizonyos. Nincs anyagi én, s nincs olyan dolog sem, mely ne lenne múlandó. Az érzékelés, az érzések és a látomások olyan folyamatok, melyek mentesek a valódi anyagtól. Az élet szenvedés: A születés, a betegség, az öreg kor és a halál mind szenvedés. Szeretteinktől elválasztva lenni, szenvedés. Ha olyanokkal kell lennünk, akiket nem szeretünk, szenvedés. Hogy nem tudjuk kielégíteni vágyainkat, szenvedés.”
 
Mégis úgy tűnt, mintha Ejo köntöse azt mondaná nekem: „Ne időzz a dolgok felszínénél. A Buddha szavai mögött, a legmélyebb mélységekben és a legmagasabb magasságokban, magasztos szenvedély lakozik. Hallgass a kozmikus tudatra, a főnixre, mely előtör a lángokban álló elméből, s azt mondja: 
 
„Az Élet tiszta boldogság. A születés, a betegség, az öreg kor és a halál négy olyan ajándék, mely  csodálatos, mint a négy évszak váltakozása. Soha nem szakíthatnak el azoktól, akiket szeretsz, mert ők örökké élnek benned. Nem kényszeríthetnek, hogy olyanokkal legyél, akiket nem szeretsz, mert már eleresztetted az irtózást. A fényed, csak úgy mint a Napé, mindenkié, és még azokat is szereted, akik utálatosnak tűnnek. Hogy vágyaidat nem tudod kielégíteni, nem szenvedés – ami igazán fontos, az a vágy csodás ajándéka, kielégítve vagy sem, amely megadja életed értelmét.
 
Lépj túl A szenvedés oka a vágyakhoz és a dolgokhoz való ragaszkodás litániáján, mert amikor a vágyakhoz és a dolgokhoz való ragaszkodás mentes a birtoklási vágytól, az maga a fennkölt jóság. Minden, ami múlandónak tűnik, bele van vésve Isten emlékezetébe. Minden pillanat egy örökkévalóság.
 
Lépj túl a Vess véget minden vágynak, s így a szenvedésnek litániáján! Nem, nem tudunk véget vetni minden vágyunknak. Ha minden egy, akkor hogy választhatná bárki is el önmagát önmagától? A szeretetteljes vágyakozás a felébredés útja. Az öröklét kapcsolódik hozzád örök gyengédségével.
 
Lépj túl még a Buddha Nyolcrétű Ösvényének litániáján is, mely a szenvedés megszüntetését a helyes szemlélet, a helyes szándék, a helyes beszéd, a helyes cselekvés, a helyes életmód, a helyes erőfeszítés, a helyes éberség és a helyes elmélyedés elérésén keresztül célozza meg. Tépd le magadról a fogalmi láncokat, bízz a Teremtés bölcsességében! Nem csak egyszerűen része vagy a Teremtésnek, hanem a Teremtés maga. Hogy örök boldogságban élj, járd be a végtelen, ösvénytelen földet! Hagyd, hogy a szemeid lássák, amit látni ajánlanak, s ne tégy rájuk szemellenzőket! Gondolataid járják be az összes dimenziót, gyökerezzen minden szavad a szívedben, viselkedj úgy, mint szeretett szülők szeretett gyermeke, s egy életben ezer életet láss! Ne erőlködj, helyette hagyd, hogy a dolgok megtörténjenek rajtad keresztül, mert minden természetes történés egy ajándék. A helyes figyelem és a helyes koncentráció a szenvedélyes szeretet eredményei. Gondolkodj, érezz, óhajts és élj örömmel! A macska sem erőlteti a koncentrációt, amikor meglát egy egeret.
 
Lépj túl a Minden a tudatlanságból fakad. Miért kell megszületnünk? Miért kell meghalnunk? litániáján! Az egység a totális tudás. Amikor egyé válsz vele, nem létezik tudatlanság. Amikor a Nap felkel, a sötétség eloszlik. Azért kell meghalnunk, hogy megszülessünk. A létezés tiszteli a halált, nem tagadja azt. A létezést nem kell akarnunk, mert már örökké létezünk. A vágyakozás, hogy éljünk, abból fakad, hogy nincs meg a világgal való örömteli kapcsolatunk, mely se nem belső, se nem külső, mert a kettő egymástól nem elválasztható. Nézni annyi, mint megáldani; hallani, érinteni, érezni és ízlelni annyi, mint megáldani. A test, a lélek, a szellem és a mentális működések egy és ugyanazok. A tudatlanság a vágy, hogy ezeket elválasszuk magunktól.
 
Lépj túl a Minden szakadatlanul változik. Minden elmúlik, Semmi sem örök. Minden múlandó litániáján! Istenben semmi nem változik. Minden örök és végtelen. Semmi nem múlik el.
 
Lépj túl a Minden pusztán üresség, ku, nullpont litániáján!. Semmi nem ku, az üresség illúzió. Minden Istennel van tele.”
 
Ekkor egy döntő pillanatban, ahogy a foltozott ruha rám tapadt, rám nyomódott, mintha odaragasztották volna bőrömhöz és csontjaimhoz, bezárt egy sok száz éves póz mozdulatlanságába, miközben gondolataim zuhatagként száguldottak minden irányba, legendákat, előfeltevéseket és írott eszményeket zsúfolva egy mumifikált bőrbe. Ejo Takata így szólt hozzám a legteljesebb kedvesség hangján: - Mindent felépítesz, amit az Isten szóról gondolsz. Ha elvenném tőled a szavakat, semmid sem maradna. Mondd el nekem, mit jelent számodra Isten?
 
Az első gondolat, ami eszembe jutott, az a definíció volt, melyet annyi költő és filozófus használt már az évszázadok során Hermész Triszmegisztosztól Parmenidészen, Alain de Lillen, Eckhart mesteren, Giordano Brunon, Kopernikuszon, Rabelaisen, Pascalon és még sokan másokon keresztül Jorge Luis Borgesig. 
 
Így válaszoltam hát: - Isten egy végtelen kör, melynek középpontja ott van mindenhol, s széle nincsen.
 
Aztán, hogy elhárítsak minden lehetséges kritikát Ejotól, hogy az intellektusomnak meg kellene már végre halnia, így kiáltottam: - Kwatzu!
 
Azonban ezután kelletlenül be kellett ismernem, hogy ez a meghatározás még önmagam számára is elfogadhatatlan, mert ahogy megfogant az elmémben, egy újabb börtönné vált számomra. Ők olyan gondolkodók voltak, akiket magasztos, geometriai szépsége csábított, a kör szépsége, mely minden forma közül a legtökéletesebb, de a természetes szépség szerelmesének a tökéletesség inkább egy fában, egy levélben vagy netalán egy rovarban tudna inkarnálódni. Istent egy végtelen körként meghatározni ugyanolyan abszurd, mint egy végtelen légyként meghatározni. Minden esetben a végtelen természeténél fogva túl van bármilyen formán. Ezenkívül, mivel középpontja ott van mindenhol, széle nincsen, részei sem lehetnek. Ha minden egy középpont, akkor mi jelent a középpont? A középponthoz szükség van valami másra is, önmagán kívül. Abszurd dolog középpontról beszélni, miközben az állítjuk, hogy a középpont az egyetlen, ami létezik. Olyan, mintha azt mondanánk: „Isten egy végtelen ember, akinek a köldöke mindenhol van, de a bőre sehol.”
 
Ejo erre harsányan felnevetett, de aztán megint komollyá vált. - Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Csupán annyit tettél, hogy idézted valaki más meghatározását, majd kritizáltad azt. Konzultálj a haráddal *, és csak aztán válaszolj!”
 
- Ejo, az indítékom mindig a különbségek és a határok keresése. Ezáltal azonban sem meghatározni, sem elmagyarázni, sem megérteni nem lehet egy olyan valóságot, melyben minden abszolút egységben van, és minden egyedülálló igazságot formál, de ha elismerjük, hogy semmilyen fogalom sem valóság, hogy csak egy gyenge vázlatot kaphatunk, akkor megtanulhatom nem úgy használni a szavakat, mint definíciókat a világról, hanem mint annak szimbólumait. Egy szimbólum olyan rengeteg jelentést enged meg, mint ahány egyén érzékeli.
 
Számomra a „személyes „ Isten minden szakrális munka elsődleges szereplője. Nem lehet geometrikus, ásványi, állati, növényi, emberi, nemi, faji vagy más formája. Még neve sem lehet, s semmilyen vallás különleges tulajdona sem. Bármilyen minőség vagy kategória, mellyel jellemezni kívánom, csak egy babonás megközelítésre lenne elég. Lehetetlen meghatározni szavakkal és képekkel, s még lehetetlenebb megkeresni velük. Abszurd dolog Istenről beszélni. Az egyetlen lehetséges dolog, mely marad, elfogadni őt. De hogyan? Hogyan ragadjak meg valamit, ami elképzelhetetlen és felfoghatatlan? Csak a változásokon keresztül lehet, melyeket életemben működtet az elme tisztasága, a boldog szeretet, a kreatív képesség és az életöröm formájában, melyek a legrosszabb szenvedés ellenére is megmaradnak. Ha Istent öröknek, végtelennek és mindenhatónak képzelem, az ellentétben áll azzal, amit magamról hiszek: véges, múló és gyenge az átváltozás kapujában, melyet halálnak ismerünk. Mégis, hogy ha minden Isten, és Isten nem hal meg, akkor semmi nem hal meg. Ha minden Isten, és Isten végtelen, akkor semminek nincsenek korlátai. Ha minden Isten, és Isten örök, akkor semminek sincs kezdete, se vége. Ha minden Isten, és Isten mindenható, akkor semmi sem lehetetlen. Bár nem nevezhetem meg, és nem hihetek benne, ösztönösen érezni tudom legmélyebb valómban. El tudom fogadni akaratát, mely az univerzumot és annak törvényeit teremti. És el tudom képzelni, hogy hozzá vagyok kötve, bármi történjék is.
 
Való igaz, hogy ezeket nem kell mondani. A szavak nem a közvetlen út – arra mutatnak, de nem jutnak oda. Elfogadom, hogy ehhez a mérhetetlen misztériumhoz tartozom, ehhez a lényhez, mely túl van léten, nemléten és dimenzión. Átadom magam a terveinek, és bízok benne, hogy a létezésem se nem baleset, se nem illúzió, se nem egy kegyetlen játék, hanem munkájának megmagyarázhatatlan szükségszerűsége. Tudom, hogy ez az örökké tartó múlandóság a része annak, amit elmém a kozmikus tervnek hív. Hiszem, hogy ha pusztán csak egy parányi fogaskerék is vagyok egy végtelen gépezetben, akkor is részt veszek tökéletességében, és hogy testem elpusztítása a bejárat, amin át kell haladnom, hogy megmerítkezzem abban, amit szívem a totális szeretetként érez; amit szexuális központom örök orgazmusként érez; amit elmém sugárzó ürességnek hív, és amit testem rejtélyes otthonának tekint. Ha egyek vagyunk az univerzummal, akkor az a mi templomunk. Bérlők vagyunk, akik hálásak a földesúrnak, amiért az etet, támogat és fenntart minket életünkben oly hosszú ideig akarata szerint. Ez a ház a mi biztos menedékünk, de mi Édent is csinálhatunk belőle és hulladéktárolót is. Lehet a virágzó kreativitás helye is, de lehet egy sötét bűzlő világ is, melyben a rossz ízlés uralkodik. Ezek között az áthatolhatatlan falak között vagy boldogulunk, vagy öngyilkosságot követünk el. Isten háza nem viselkedik egy bizonyos módon – egyszerűen ott van. Minősége azon múlik, mi hogyan használjuk.
 
Ejo Takata mosolygott. Utolsó mondatomat és beszédstílusomat utánozva így szólt: - Az elme nem viselkedik egy bizonyos módon – egyszerűen ott van. Minősége azon múlik, mi hogyan használjuk.
 
Szeretnélek emlékeztetni egy koanra a titkos könyvből: Hokoji, a tanítvány zaklatott volt, s elment megkérdezni mesterét, Basot: „Mi van a léten túl?” Baso így felelt: „Elmondom neked, miután egy kortyra kiittad az egész Nyugati Folyót.” Hokoji hirtelen lehiggadt, tiszteletteljesen meghajolt, fogott egy csésze teát, s felhajtott egy kortyra.”
 
- Tudom, Ejo, tudom, hogy nem lehet ilyen kérdésre igaz választ adni. Hogy határozhatnánk meg a meghatározhatatlant, írhatnánk le a leírhatatlant vagy gondolhatnánk el az elgondolhatatlant? Megoldás helyett Baso a lehetetlent követelte meg tanítványától: meginni a folyót. Hokoji ráébredt, hogy semmi nincs a létezésen túl. Azzal, hogy egy kortyra kiitta a csésze teát, a metafizikaival szemben a természetes mellett foglalt állást. Igen, tudom, de én nem vagyok szerzetes: Én költő vagyok: A költő eszménye pedig – még akkor is ha a kísérlet bukásra van ítélve – az, hogy szavakkal fejezze ki az örök csendet.
 
- Alejandro, egyikünk sem szerzetes vagy költő. Meghatározáson túli lények vagyunk. Amikor arra kértelek, hogy meghatározd Istent, „művészi” elméleteid kidolgozása helyett inkább egy olyan választ vártam volna, mint „Elmondom neked, ha megiszol egy egész folyót, s megeszel egy egész csorda elefántot csontostól, mindenestől.” Most pedig menjük, igyunk egy csésze teát, és falatozzunk egy kis tacos-t.
 
Mintha villám csapott volna a nyelvembe, és mintha letépte volna azt.  Természetesen megértettem, hogy az olyan szavak, mint Isten, szellem és végtelen kör, felcserélhetőek, mégis felbőszültem. Éreztem azt a roppant haragot, mely már évek óta torlódott bennem. Milyen jogon mer ez a japán viccet csinálni belőlem, mikor ő maga légyként esett csapdába a buddhizmus hálójában. Dühömben ontani kezdtem a szavakat. Tudtam, hogy ostobaság a nagy része annak, amit mondok, de nem tudtam visszafogni magam, mert még mindig meg volt az az arrogáns vágyam, hogy megtörjem azt a gránit-keménységű magabiztosságot, melyet mindig éreztem benne.
 
- Ejo, te imádsz azzal a mondással élni, hogy „Ha az úton találkozol Buddhával, vágd le a fejét!” Te magad mégis még mindig abban a pozícióban meditálsz, mint az első pátriárkák. Hordod a kesádat, mellyel Buddha világról való lemondását imitálod, és úgy ismételgeted szútráit, mint egy papagáj vagy egy fanatikus. A napodat olyan hasztalan ceremóniákkal töltöd, melyeket még gyermekkorodban tanultál. Egy olyan múltban élsz, ami még csak nem is a tiéd. Az indiai szegények milliói között Shakyamuni a királyság és a jólét fia volt. Az apja, a király megadott neki mindent: egy helyet gyönyörű kertektől ölelve, a legfinomabb ételeket, a legszebb ruhákat, a legszebb nőt és szolgák százait. Ebben a fényűző börtönben nem ismerte szolgálóinak nyomorát. Aztán hirtelen, mert a fejére esett egy apró, halott madár, a jövő Buddhája egy hisztérikus nőéhez hasonló krízisen esett át. Nem az a valóság, amit annak hitt. Úgy reagált, mint egy elkényeztetett gyermek, ahelyett, hogy elfogadta volna az életet olyannak amilyen, elkezdte azt utálni. „Az élet szenvedés,” mondta. „Az öregkor, a betegség és a halál félelme. Ez mind annak az eredménye, hogy megszületünk. Hogy szabad legyek, meg kell tagadnom az anyagot, a megtestesülést. Nem teremthetek újabb testet azzal, hogy egy nővel társulok, nem élvezhetem az érzékek örömeit. Megszökni, megszökni, megszökni ettől a léttől! Képes volt otthagyni az egész családját, és lakhelyét egy fa árnyékára cserélni. Képes volt megtagadni önmagát. Szégyenkezve korábbi kiváltságos és fényűző élete miatt, ő lett a szegények legszegényebbike halottak ruhájából készült köpenyt viselve, melyeket a hamvasztó helyen szőtt magának. De ez lényegében még mindig egy elkényeztetett gyermek reakciója.
 
Másrészről minket soha nem egy mesterséges paradicsom jólétében neveltek, mindig ismertük a világ nyomorát és konfliktusait. Úgy nőttünk fel, hogy bár tudtuk, hogy van fedél a fejünk felett, de rengetegen vannak olyanok, akiknek nincs, és hogy minden alkalommal, amikor eszünk, több millióan maradnak éhen. Egoisták, öreg emberek, betegek és haldoklók között neveltek fel minket, mégis képesek voltunk megünnepelni minden egyes új napot. És felvettük a halottak ruháit? Soha! A kesa, amely a tiéd, nem nekünk szól, mert mi soha nem akartunk megszökni az élet elől. Még ha újjászületések végtelen ciklusaként látjuk is az életet, miért akarnánk megszabadulni ebből a szent körforgásból? Újra és újra visszatérünk. Kis lépésenként egy kicsit jobbá tesszük a világot, átalakítjuk a kozmosz kegyetlen törvényeit, mert mi vagyunk a tudatosság, a Teremtő legkiválóbb megjelenési formája. Ezt a tudatosságot kell kifejlesztenünk és terjesztenünk életről életre. Ejo, ebben az életben roppant felelősség hárul ránk. Nem szűnhetünk meg létezni, amíg tökélyre nem vittünk az univerzumot, amíg lények továbbra is ölik és pusztítják egymást. Újra és újra vissza kell térnünk, amíg az öröm teljes nem lesz, és amíg a fény szeretete tökéletes harmóniába nem kerül a sötétség szeretetével…
 
Ezen a ponton könnyekben törtem ki, és le kellett állnom a beszéddel. Ejo gyengéden magához ölelt, amíg a zokogásom le nem csillapodott. Segített levenni a köntösömet. Kiterítette a kesát a földön, s mintha origamizott volna, gondosan összehajtogatta téglalappá, ahogy a kolostorban tanulta. Aztán nyugodtan így szólt:
 
- Neked barátom, könnyű a tradicionális szútrákra és tanításokra azt mondanod, hogy hazugságok, hiszen valójában csak szavak. Mégis ezek a szavak olyan tapasztalásokat sejtetnek, melyek egy mélyebb valóságba invitálnak minket. Szükség van az alapvető mítoszokra, hiszen nélkülük nem tudnánk társadalmat építeni. Veszélyes próbálkozás lenne elpusztítani őket, mert egy ilyen pusztítás aláaknázná az alapot, amin az emberi kapcsolatok alapulnak, és semmivel sem tudnánk helyettesíteni őket. Ugyanakkor fontos újraértelmezni őket összefüggésben azzal, amit mi értékelünk. Ha érzed ezt az értelmezést, meg is fogod tapasztalni.
 
Ami a kesát illeti, most olyan, mint egy régi, elhordott bőr. A sok gondos kéznek köszönhetően nyerte el mostani formáját, és mint a tudatosság vevője működött. Olyan, mint egy hernyó gubója, s a pillangó pedig most repülésre kész. Ostobaság lenne továbbra is abban a hajóban élni, amit azért használtál, hogy átvigyen a túloldalra.
 
Az ok, amiért nagyra becsülöm Shakyamunit, az amit a világnak adott, és veled ellenben én nem rágódom azon, hogy történelmileg ez volt vagy az, vagy hogy tettei valósak voltak vagy pusztán mitikusak.
 
Azonban költő-nézőpontod megmutatott valamit, amit az én szerzetesi képzeletem nem látott. A pátriárka összegyűjtötte magának néhány halott ruháját, gonddal és szeretettel összevarrta őket, hogy egy köntöst csináljon magának. Ez a művészi teremtés, mi azonban évszázadokon keresztül, pusztán csak lemásoltuk ezt a teremtő cselekedetet. Ezért ez a kesa nem a saját lelkem műve, hanem alapvetően Shakyamuni munkájának másolata. Valójában hozzá tartozik, és nem pedig hozzám. Az idők megváltoztak, mi pedig már nem Tibetben vagy Indiában élünk. Ennek ellenére az eredeti kínai Ch’an buddhizmust gyakoroljuk. A Zennek minden országhoz annak lakosainak szokásai szerint kell alkalmazkodnia. Máskülönben a vallási imperializmus egy formájává válik. Nem Mexikónak van szüksége a japán Zenre, hanem a japán Zennek van szüksége Mexikóra. A tarahumara indiánok egyszerű, sima, fehér ruhákat szőnek maguknak. Egy töredéknyi luxus az ő nyomorukban, mely egy tisztább és jobb élet utáni vágyukat jelképezi. Magam is ilyen anyagból fogom megszőni saját kesámat.
 
Ejo felállt, gyűjtött pár ágat és tüzet gyújtott. Gondosan összehajtott régi köntösét pedig a tűzre helyezte. Gyengédséggel az arcán nézte, ahogy elég; mintha egy szeretett baráttól vett volna búcsút, aki nem tér vissza többé. Szemei csordultig teltek könnyekkel, megfordult, s elindult az ösvényen kifelé az erdőből vissza a városba.
 
Hamarosan visszatértem Franciaországba, és azóta nem is láttam őt..
 
 
 
Lábjegyzet:
 
* A kesa egy olyan ruha, mely a mesterről tanítványra szálló áthagyományozódást szimbolizálja. Taisen Deshimaru szerint: „Hogy megszőjjék az első kesakat, halottak ruháinak darabjait gyűjtötték össze, vagy szülő nőkét, vagy egyéb díszeket… Olyan anyagokat használtak, melyeket általánosan mocskosnak, nemkívánatosnak és szemétdombra valónak tartottak. Nagy gondosan kimosták a ruhákat, s a legnemesebb formaruhát készítették el belőle, a szerzetes köntösét. Mivel a szerzeteseket mindenki tisztelte, így a legmocskosabb ruhából a legtisztább lett.
 
** A hara egy energiaközpont az alhas tájékán. A Zenben, csakúgy, mint a harcművészetekben, az emberi test központjának számít. Ebből a központból származik a „Kwatzu!” (vagy a „Kiai!” a karate művészetében) kiáltás.
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.