Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Michael Talbot: A holografikus univerzum

2011.04.15

1982-ben jelentős eseményre került sor. A Párizsi Egyetemen a fizikus Alain Aspect által vezetett kutatócsoport egy olyan kísérletet végzett el, mely az egyik legfontosabbnak bizonyulhat a huszadik században. A legtöbben bizonyára nem hallottak róla, mert nem igazán volt témája az esti híreknek. Illetve ha az ember nem járat rendszeresen tudományos folyóiratokat, valószínűleg soha nem találkozott Alain Aspect nevével, jóllehet, néhányak szerint a felfedezése megváltoztathatja a tudomány arculatát.

 
Aspect kísérlete összefüggésben van az EPR-kísérlettel, egy gondolatkísérlettel, melyet Albert Einstein és kollégái, Podolsky és Rosen eszeltek ki, hogy megcáfolják a kvantummechanikát, mely ellentmond a különleges relativitás elméletének, a Pauli-féle kizárásos elv alapján. 
 
Aspect és csapata felfedezte, hogy bizonyos körülmények között az olyan szubatomi részecskék, mint az elektronok, azonnali kommunikációra képesek tekintet nélkül az őket elválasztó távolságra. Nem számít, hogy 3 méterre vagy 10 milliárd mérföldre vannak egymástól. 
 
Úgy tűnik, hogy az egyik részecske mindig tudja, hogy mit csinál a másik. A probléma az a felfedezéssel, hogy megszegi Einstein régóta tartott tételét, miszerint a kommunikáció nem mehet végbe gyorsabban a fény sebességénél. Mivel a fény sebességének meghaladása egyenértékű az időkorlát megdöntésével, az ijesztő kilátás egyes fizikusokat arra sarkalt, hogy körülményes elméletekkel próbálják elbagatelizálni Aspect eredményeit. Másokat viszont éppen arra inspirált, hogy még radikálisabb magyarázatokkal álljanak elő.
 
A Londoni Egyetem fizikusa, David Bohm szerint például Aspect felfedezése azt igazolja, hogy nem létezik objektív valóság, hogy szilárd megjelenése ellenére az univerzum lényegileg inkább jelenésszerű, akár egy gigantikus és csodálatosan részletdús hologram. 
 
Hogy ezt megértsük, tudnunk kell, mi is az a hologram. A hologram háromdimenziós, lézersugarak interferenciája segítségével készült fénykép.
 
Hogy hologramot csináljunk, a lefotózandó tárgyat lézersugár fényébe kell vonnunk. Ezután egy második lézersugár pattan le az első visszaverődéséről, és a keletkező interferencia minta (a terület, ahol a két sugár összetalálkozik) kerül filmre.
 
Az előhívott filmen közönséges megvilágításban csupán világos és sötét vonalak összevisszasága látszik, de ha lézerrel világítjuk meg, megjelenik az eredeti tárgy háromdimenziós képe.  
 
A háromdimenziós megjelenés nem az egyetlen fontos jellemzője a hologramoknak. Ha félbevágjuk egy rózsa hologramját, azt találjuk, hogy mindegyik fél a rózsa egész képét tartalmazza.
 
Akárhány darabra  is aprítjuk fel az eredeti hologramot, mindegyik darab az egész képet tartalmazza, csak persze kisebb méretben. A szokványos fényképekkel ellentétben, a hologram minden darabja tartalmazza azt az információt, melyet az egész is tartalmazott.
 
A „minden részletben ott a teljes egész” teljesen új utakat biztosít világunk szerveződésének és rendjének megértéséhez. Történetének legnagyobb részében a nyugati tudomány a természet jelenségeit, legyen az béka vagy atom, a feldarabolás és a részletek megértése révén szerette megérteni.
 
A hologram azonban arra tanít minket, hogy bizonyos dolgok az univerzumban nem tartják magukat ehhez a megközelítéshez. Ha megpróbálunk szétszedni valamit, amit holografikusan konstruáltak, nem kapunk részeket, amelyekből az felépülne, hanem kisebb egészekhez jutunk el.
 
Bohm ezért más módon magyarázta Aspect felfedezését. Szerinte az atomnál kisebb részecskék között nem áll fenn titokzatos kapcsolat, elkülönültségük csak látszat. Felvetette, hogy a valóság egy mélyebb szintjén ezek a részecskék nem különállóak, hanem ugyanannak az alapvető valaminek a kiterjesztései.
 
Ez az alapvető összeköttetettség az ötödik elemhez és annak matematikai bizonyítékához kapcsolódik, miszerint az univerzum valamennyi aspektusa energetikailag összeköttetésben áll egymással – Hal Puthoff állítása szerint a nullpont energia tölti ki az univerzumot, a maradék tömeg pedig csak illúzió -, ráadásul ezek az elméletek összhangban állnak a régi hagyományokkal és filozófiákkal is, melyek szintén az univerzum különböző részeinek összekapcsoltságát hangsúlyozták.
 
A jobb megértéshez képzeljünk el egy akváriumot egy benne úszó hallal. Az akváriumot nem látjuk közvetlenül, csak két tévékamerán keresztül tudunk róla és arról, ami benne történik. Az egyik kamera elölről, a másik oldalról mutatja az akváriumot.
 
A két képet nézve úgy tűnik, hogy két halat látunk, hiszen a kamerák más-más szögből veszik a jelenetet. A halakat figyelve azonban egyszer csak észrevesszük, hogy valamilyen kapcsolat van köztük. 
 
Amikor az egyik elfordul, a másik is hasonló fordulatot tesz. Ha az egyik szemben van a kamerával, a másiknak az oldala látszik. Ha nem ismerjük a teljes szituációt, akár azt a következtetést is levonhatjuk, hogy a halak azonnali kommunikációt folytatnak egymás között, jóllehet, határozottan nem így áll a dolog.
 
Bohm szerint pontosan ugyanez történik a szubatomi részecskék között Aspect kísérletében. Úgy véli, hogy a köztük lévő látszólag fénynél is gyorsabb kapcsolat valójában azt jelenti, hogy létezik a valóságnak egy olyan mélyebb szintje, melyről nincs tudomásunk, egy olyan, a mienknél összetettebb dimenzió, mely az akváriummal azonos. Majd hozzáteszi, hogy azért látjuk a részecskéket különállónak, mert valóságunknak csak egy szeletét nézzük. 
 
Az ilyen részecskék valójában nem önálló részek, hanem a mélyebb, végső soron holografikus egész más-más nézetei, és ugyanúgy oszthatatlanok, mint a hologramban látható kép. Mivel a természeti valóságban minden ezekből áll, világunk is egy vetület, egy hologram. 
 
Az ilyen, fantomszerű világnak más meghökkentő tulajdonságai is lehetnek. Ha a szubatomi részecskék elkülönültsége csak látszólagos, akkor az azt jelenti, hogy a valóság egy mélyebb szintjén a világegyetemben minden mindennel vég nélkül összefügg. 
 
Az emberi agy egy szénatomjának elektronjai kapcsolatban állnak a tengerben úszó összes hal, minden dobogó szív és az égen ragyogó összes csillag szubatomi részecskéivel.
 
Mivel minden mindenen áthatol, hiába próbálunk rendszerezni, beskatulyázni, osztályozni bármit, mindez szükségszerűen érvénytelenné válik, hiszen minden egy összefüggő hálózatot alkot.
 
Egy holografikus univerzumban a tér és az idő sem tekinthető alapvetőnek. Abban a világegyetemben, amelyben semmi sem különül el igazán a másiktól,  reménytelen dolog meghatározni a helyet. Az idő és a háromdimenziós tér, akár a példában a hal a képernyőn, csak egy mélyebb rend vetülete.
 
Mélyebb szintjén a valóság egy olyan szuperhologram, amelyben egyszerre létezik múlt, jelen és jövő. Ez azt sugallja, miszerint a megfelelő eszközök birtokában egyszer akár az is lehetségessé válhat, hogy a valóság szuperholografikus szintjét elérve, betekintést nyerhessünk a régmúltba. 
 
Hogy még mit tartalmazhat a szuperhologram, még nyitott kérdés. Gondoljunk arra, hogy a szuperhologram a mátrix, melyből a világmindenség valamennyi része született, vagy legalábbis minden valaha létezett és ezután létrejövő szubatomi részecske, s ezáltal a hópelyhektől a kvazárokig az anyag és az energia minden elképzelhető formáját tartalmazza. Valahogy úgy kell rá tekintenünk, mint a MINDEN kozmikus tárházára.
 
Azzal egyetérthetünk, hogy nincs módunk megtudni, mi minden rejtőzik a szuperhologramban, de vehetjük magunknak a bátorságot, hogy Bohmmel együtt kijelentsük: nincs okunk arra gondolni, hogy nincs benne még több. A valóság szuperholografikus szintje talán csak egy olyan pont, amin túl a további lehetőségek végtelenje található.
 
Bohm nem az egyetlen kutató, aki az univerzum holografikus voltára utaló jeleket talált. Tőle függetlenül az agykutatás területén dolgozva, a stanfordi neuropszichológus, Karl Pribram szintén meggyőződött a valóság holografikus természetéről.
 
Pribramot a holografikus modellhez az emlékek raktározódásának rejtvénye vezette el. Azt akarta kideríteni, hogy hogyan és hol tárolódnak az agyban. Évtizedeken keresztül számos tanulmány kimutatta, hogy az emlékek nem az agy egy bizonyos pontjához kapcsolhatóak, hanem sokkal inkább szétszóródva őrződnek az agy egész területén. 
 
Az 1920-as években egy rendkívüli jelentőségű kísérletsorozatban, az agykutató Karl Lashley felfedezte, hogy egy patkány agyának bármelyik részét is távolítja el, képtelen kiiktatni a műtét előtt megtanult bonyolult feladatsorokra vonatkozó emlékeket. Az egyetlen bökkenő, hogy senki sem volt képes egyetlen olyan mechanizmussal sem előállni, ami magyarázta volna az emlékek tárolásának ezt a különös „minden részletében ott az egész” természetét.
 
Majd 1960-ban Pribram találkozott a holográfia fogalmával, és rájött, hogy meglelte a magyarázatot, amit az agykutatók is kerestek. Pribram szerint az emlékek nem neuronokban vagy neuronok kis csoportjaiban vannak elkódolva, hanem sokkal inkább az idegimpulzusok mintáiban, melyek keresztbe-kasba járják be az egész agyat, csak úgy, mint ahogyan a lézerfény interferenciájának mintái szóródnak szét, elmentve a holografikus képet a filmkocka felületén. Más szavakkal Pribram szerint az agy maga is egy hologram.
 
Pribram elmélete azt is megmagyarázza, hogy az emberi agy hogyan képes ennyi emléket egy ilyen kis helyen elraktározni. Becslések szerint egy átlag emberélet során az agy 10 milliárd bit információt ment el (az Encyclopaedia Britannica adatmennyiségének mintegy az ötszörösét).
 
Ezen kívül azt is felfedezték, hogy egyéb képességeik mellett, a hologramok információtároló kapacitása is meghökkentő – a két lézer beesési szögének puszta megváltoztatása által, lehetségessé válik, hogy több képet tároljunk ugyanazon a felületen. Bebizonyosodott, hogy így egy köbcentiméteren akár 10 milliárd bit információ is tárolható.
 
Ennek tükrében az a rejtélyes képességünk is érthetőbbé válik, hogy szükség esetén bármilyen információt elő tudunk hívni emlékezetünk hatalmas raktárából, ha az agy holografikus elvek szerint működik. Ha egy barátunk arra kér minket, hogy mondjuk el, mi jut eszünkbe arról a szóról, hogy „zebra”, nem kell kapkodva visszakeresnünk a választ egy óriási és agyi ábécés aktában. Ehelyett azonnal olyan asszociációk ugranak be az agyba, mint „csíkozott”, „lószerű” vagy mint „Afrikában élő állat”.
 
Valójában az egyik leglenyűgözőbb jelenség az emberi gondolkodás folyamatával kapcsolatban az, hogy minden egyes információ azonnal érintkezik az összes többi információval – amely a hologram egy másik lényeges tulajdonsága. Mert a hologram minden részlete vég nélküli összeköttetésben áll az összes többi részlettel, mely talán a természet legfőbb példája a keresztkorrelációra.
 
Az információk tárolása nem az egyetlen neuropszichológiai fejtörő, mely érthetőbbé válik az agy Pribram-féle holografikus értelmezése fényében. A másik rejtvény, hogy az agy hogyan képes lefordítani a frekvenciák özönét, melyet az érzékeken keresztül kap (fényfrekvenciák, hangfrekvenciák stb.), érzékelésünk konkrét világára. 
 
A hologram nagyszerűen kódolja és dekódolja a frekvenciákat. Ahogy a hologram is egyfajta lencseként működik, egy fordító berendezésként, mely képes átkonvertálni a frekvenciák látszólag értelmetlen masszáját összefüggő képpé, Pribram szerint az agy magába foglal egy ugyanilyen szűrőt, és holografikus elvek alapján alakítja át matematikailag a frekvenciákat, melyeket az érzékeken keresztül fogad, érzékelésünk belső világának megfelelően. 
 
Egy halom bizonyíték tehát arra utal, hogy az agy holografikus elvek értelmében hajtja végre műveleteit. Pribram elmélete sok támogatót talált a neuropszichológusok körében. 
 
Hugo Zucarelli argentin származású olasz kutató a holografikus modellt kiterjesztette az akusztikai jelenségek területére is. Ez az elmélet ugyanis megmagyarázhatja, hogyan képesek az emberek meghatározni a hang pontos forrását a fej elfordítása nélkül, még akkor is, ha csak egy füllel hallanak.
 
Zucarelli emellett kifejlesztette a holofónikus hang technológiáját is, egy olyan felvevő berendezést, mely elképzelhetetlenül valósághűen képes visszajátszani akusztikai jelenségeket. 
 
Pribram elmélete, miszerint az agyunk szerkeszti a „szilárd” valóságot a frekvenciák birodalmának bejövő jeleire támaszkodva, szintén számos kísérleti támogatást kapott.
 
A kutatók azt is felfedezték például, hogy a vizuális rendszerünk érzékeny a hangfrekvenciákra, hogy a szaglásunk részben az úgynevezett „kozmikus energiáktól” függ, és hogy még a testünkben lévő sejtek is a frekvenciák széles választékára érzékenyek. Ezek a felfedezések azt sugallják, hogy a tudat holografikus területén  kerülnek kiválogatásra ezek a frekvenciák, hogy utána átalakítódjanak a konvencionális érzékelésnek megfelelően. 
 
A legagyzsibbasztóbb aspektusa azonban az agy Pribram-féle holografikus modelljének akkor válik nyilvánvalóvá, ha összevetjük azt Bohm elméletével. Mert ha a világ szilárdsága csak egy másodlagos valóság, és ami „ott” van, valójában csak holografikus frekvenciák kavalkádja, és ha az agy is csak egy hologram, mely kiválogat bizonyos frekvenciákat ebből a kavalkádból, hogy aztán matematikailag átalakítsa azokat az érzékelésünk tárgyává, akkor mi lesz az objektív valósággal?
 
Leegyszerűsítve: nem létezik többé. Ahogy a keleti vallások már régóta tartják, az anyagi világ valójában Maya, egy illúzió, és bár talán azt gondoljuk, hogy fizikai létezők vagyunk egy fizikai világban, valójában ez is káprázat.
 
Valójában „befogadók” vagyunk a frekvenciák kaleidoszkópikus tengerében úszva, és amit kivonatolunk ebből a tengerből, hogy fizikai valósággá alakítsuk, az csak egy csatorna a szuperhologram megannyi csatornája közül.
 
A valóság új forradalmi képe, Bohm és Pribram elméletének szintézise a Holografikus Paradigma nevet kapta, és bár sok tudós szkepticizmussal fogadta, másokat felvillanyozott. 
 
Sőt mi több, néhányan abban bíznak, hogy magyarázatot kínálhat néhány olyan rejtélyre, melyet a tudomány soha nem volt képes megválaszolni, illetve a természet részeként képes értelmezni a paranormálist.  Számos tudós, köztük Pribram és Bohm is, megjegyezte, hogy sok parapszichológiai jelenség válhat sokkal érthetőbbé a holografikus paradigma értelmében.
 
Egy olyan univerzumban, ahol az egyének agya valójában elválaszthatatlan része egy nagyobb hologramnak, és ahol minden vég nélküli összeköttetésben áll, a telepátia szimplán a holografikus szinthez való hozzáférés megnyilvánulása lehet. Így sokkal könnyebb megérteni, hogy az információ a nagy távolság ellenére hogyan jut el az egyik embertől a másikig, valamint segíthet megoldani néhány még megfejtetlen rejtvényt a pszichológia területén. Különösen Stanislav Grof érzi úgy, hogy a holografikus paradigma egy modellt kínál olyan zavarba ejtő jelenségek megértésére, melyeket megváltozott tudatállapotok során lehet megtapasztalni. 
 
Az 1950-es években, amikor az LSD-t kutatta, mint hatékony pszichoterápiás eszközt, Grofnak volt egy női páciense, aki meg volt róla győződve, hogy valamilyen prehisztorikus hüllőfajta egyik nőstényének „egyéniségét” öltötte magára. Miközben megélte a látomásait, nem csak részletes leírást adott arról, hogy milyen érzés bezárva lenni egy ilyen formában, de azt is megjegyezte, hogy a fajta hím egyedeinek jellegzetes anatómiai tulajdonsága egy a fejük oldalán elterülő színes pikkelyekből álló folt volt. Ami megdöbbentő volt Grof számára, hogy bár a nőnek nem voltak előzetes ismeretei a témával kapcsolatban, egy későbbi zoológussal fojtatott beszélgetése után megtudta, hogy a hüllők bizonyos fajtáinál a fejen elhelyezkedő színes területek fontos szerepet töltenek be a szexuális felébredés előidézőiként.
 
A nő élménye ráadásul nem az egyetlen ilyen eset volt. Kutatásainak ideje alatt, Grof több olyan alany példájával is találkozott, aki virtuálisan átalakultak, és az evolúciós fa majd minden fajával azonosultak. Mindennek a tetejébe pedig azt találta, hogy az ilyen élmények gyakran tartalmaznak először látszólag olyan homályos zoológiai adatokat, melyek később pontosnak bizonyulnak. 
 
Az állatok birodalmába való belépés sem az egyetlen pszichológiai fejtörő volt, mellyel Grof találkozott. Olyan alanyai is akadtak, akik látszólag megcsapolták a kollektív vagy faji tudatalattit. Olyan egyének, akiknek szintén nem voltak előzetes ismereteik, hirtelen pontos és részletes adatokat közöltek például zoroasztriánus temetkezési szertartásokról vagy a hindu mitológiából származó jelenetekről. Az élmények más kategóriájába tartoznak a testen kívül tett utazások, megérzések a jövővel kapcsolatban, vagy az elmúlt életekre való visszaemlékezések. 
 
Későbbi terápiás ülések során, melyek során nem alkalmaztak tudattágító szereket, Grof  a jelenségek ugyanilyen változatosságával találkozott. Mivel úgy tűnt, hogy az élmények közös eleme az, hogy az egyén tudata átlép az egó és a téridő határain, Grof ezeket a jelenségeket transzperszonális élményeknek nevezte el, és az 1960-as években részt vett a pszichológia transzperszonális ágának létrehozásában, mely külön az ilyen élmények kutatását célozta meg. Bár Grof nemrégiben megalapított Transzperszonális Pszichológia Egyesülete egyre több és több nyitott gondolkodású szakértőt vonz be, és a pszichológia elfogadott ágává vált, sok évig sem Grof, sem a kollégái nem tudtak felmutatni egyetlen olyan mechanizmust sem, mely megmagyarázta volna azokat a pszichológiai élményeket, melyeket rendszeresen tapasztaltak. Ez azonban megváltozott a holografikus paradigma megjelenésével. 
 
Ahogy Grof megjegyezte, ha az elme valóban egy kontinuum, egy labirintus része. mely nem csak minden létező vagy valaha létezett elmével van összeköttetésben, hanem minden atommal, organizmussal és a roppant téridő minden területével, akkor az a tény, hogy képes bejárni ezt a labirintust és transzperszonális élményekben részesülni, már nem is tűnik olyan idegennek. 
 
A holografikus paradigmának az olyan ún. kemény tudományok számára is van mondanivalója, mint amilyen a biológia. Keith Floyd, a Virginia Intermont College pszichológusa rámutatott, hogy ha igaz az, hogy a szilárd valóság valójában egy holografikus illúzió, akkor fenntarthatatlanná válik az az elmélet, miszerint az agy produkálja a tudatot. Éppen a tudat az, ami megteremti az agyat, a testet és minden mást körülöttünk, amit fizikaiként interpretálunk. 
 
Egy ilyen szemléletbeli fordulat a biológiai szerkezetek jellegével kapcsolatban sok kutatót arra ösztönzött, hogy felvesse, a holografikus paradigma akár át is alakíthatná az orvostudományt és mindent, amit a gyógyulás folyamatáról tudni vélünk. Ha a test látszólagos fizikai szerkezete valójában a tudat holografikus kivetülése, akkor sokkal inkább felelősek vagyunk saját egészségünkért, mint ahogy azt a jelenlegi gyógyászati tudásunk sejteni engedi. Amire most úgy tekintünk, mint bizonyos betegségek csodaszámba menő eltűnése, talán a tudatban beállt változásnak tekinthető, amely pedig változást idéz elő a test hologramjában. Hasonlóképpen az olyan vitatott új technikák, mint a vizualizáció, azért is működhetnek olyan sikeresen, mert a gondolatok holografikus birodalmában a képzetek végső soron ugyanolyan valóságossággal rendelkeznek, mint bármi más. Mi több, a holografikus paradigma tükrében még a látomások és a valóság más szintjein megélt élmények is értelmezhetőbbekké válnak.
 
Gifts of Unknown Things (Ismeretlen dolgok adománya) c. könyvében a biológus Lyall Watson leírja a találkozását egy indonéz sámánasszonnyal, aki szertartásos tánca révén képes volt egy csoport fát azonnal köddé változtatni. Watson felidézi, ahogy egy másik hasonlóan elképedt nézőtársával tovább nézték a nőt, az újra láthatóvá változtatta a fákat, majd megint eltüntette és megint láthatóvá tette őket még jó néhányszor. Bár a jelenlegi tudományos keretek nem elégségesek arra, hogy ilyen jelenségeket megmagyarázhassanak, az ilyen élmények befogadhatóbbakká válnak, ha a szilárd valóság valójában egy holografikus projekció.
 
Lehet, hogy egyet értünk abban, hogy mi „van” vagy mi „nincs ott”, mert amit konszenzuális valóságnak hívunk, az emberi tudat szintjén kerül jóváhagyásra és jut kifejeződésre, ahol minden tudat vég nélküli összeköttetésben áll egymással. Ha ez igaz, úgy ez lehet a holografikus paradigma leglényegesebb pontja, mert ez azt jelentené, hogy az olyan élmények, mint amiről Watson számolt be, pusztán azért nem számítanak közhelynek, mert még nem programoztuk át a tudatunkat a megfelelő hitrendszerrel. 
 
Egy holografikus univerzumban nincs határa annak, ahogy átalakíthatjuk a valóság szerkezetét. 
 
Amit mi valóságként érzékelünk, az csak egy vászon, amely arra vár, hogy azt rajzoljunk rá, amit csak akarunk. Minden lehetségessé válik a kanalak meghajlításától az elme ereje révén az olyan történésekig, mint amikkel Carlos Castaneda találkozott, miután megismerte don Juant, a jaki varázslót, hiszen a mágia születésünktől fogva megillet minket, és se kisebb, se nagyobb mértékben nem varázslatosabb, mint az a képességünk, hogy álmainkban olyan valóságot építhetünk, amilyet csak akarunk. 
 
Ennek fényében a valóságról alkotott legalapvetőbb elképzeléseink is ingataggá válhatnak, mivel egy holografikus világegyetemben, ahogy Pribram is rámutatott, még a véletlen eseményekre is úgy kell tekintenünk, mint amik holografikus elveken alapulnak, és ennél fogva meghatározottak.
 
A szinkronicitások és a fontos egybeesések váratlanul értelmet nyernek, és a valóságban érdemessé válik mindenre metaforaként tekinteni. Ebből kifolyólag még a legesetlegesebb történések is valamilyen alapvető szimmetriát fejezhetnek ki.
 
Akár elfogadja a tudomány Bohm és Pribram paradigmáját, akár igazságtalanul eltűnik a színről, azt mindenesetre nyugodtan kijelenthetjük, hogy már így is sok tudós gondolkodására hatással volt az elméletük. Illetve még ha ki is derül, hogy nem a holografikus modell biztosítja a legjobb magyarázatot a szubatomi részecskék egymás között történő azonnali kommunikációját illetően, legalább, ahogy azt Basil Hiley, a londoni Birbeck College fizikusa is megjegyezte, Aspect felfedezése arra figyelmeztet minket, hogy készen kell állnunk radikálisan új elméleteket is elfogadni a valósággal kapcsolatban.
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.