Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Jeffrey Mishlove: Tudat és az új fizika

2011.05.09
A téridő Einstein szerint
 
A speciális relativitáselmélet, melyet Einstein 1905-ben dolgozott ki, azon a kísérletileg igazolt elméleten alapszik, hogy a fény sebessége ugyanaz az univerzális állandó minden megfigyelő számára, akik egymáshoz viszonyítva egyenes vonalon haladnak. Következésképpen Einstein arra jutott, hogy amik egyidejű események az egyik megfigyelőnek, azok nem egyidejűek a másiknak. 
 
Ráadásul a mozgó órák lassabban járnak. A mozgó bot végei közelebb vannak egymáshoz. Az energia egyenlő a tömeggel – értsd E=mc2. A részecske tömege pedig a végtelen felé araszol, ahogy a sebesség megközelíti a fényét. Einstein eredményeit sokszor bebizonyították azóta laboratóriumokban.
 
Mint a legtöbb tudományos elmélet, ez is azt feltételezi, hogy a megfigyelők közös tudatállapotban vannak, melynek törvényességét a társadalmi megegyezés határozza meg. A törvényesség bármilyen tudományos elmélet szerint szociológiai anyag. A kvantumfizika egyik értelmezése szerint azonban a fizikai valóság nem létezik objektíven a megfigyelőtől függetlenül.
 
A fizikusok egy egyszerű geometrikus képet, melyet Minkowski diagramnak neveznek, használnak a speciális relativitáselmélet lapos téridejének leírására. A relativitás a teret és az időt egy négydimenziós téridő kontinuumban fogja össze, melyben az idő a távolságképletben más jelzéssel tűnik fel, mint a tér. Az események a Minkowski-diagramon pontokként képeződnek le. Bizonyos események sorozatának története egy világvonalnak nevezett görbeként vagy ösvényként jelenik meg a diagramon. Minden egyes esemény egy jövőbeli és egy múltbeli fénykúp forrása. A világvonalakat, melyek a fénykúpokban futnak, idő jellegűnek nevezik, és a fénysebességnél lassabban mozgó részecskék történetét írják le. Azokat a világvonalakat, melyek a fénykúpokon helyezkednek el, fény jellegűnek nevezik, melyek a pontosan fénysebességgel mozgó valódi fotonok, neutrinók és gravitonok történetét írják le. Végül pedig azokat a világvonalakat, melyek kívül vannak a fénykúpon, tér jellegűnek nevezik, és a fény sebességénél gyorsabban zajló tachyoni folyamatokkal állnának kapcsolatban.
 

consciousness02a.jpg

 

A tér jellegű folyamatok, ha léteznek, kettő vagy akár több egymástól teljesen elszeparált helyen is lejátszódhatnak egy időben. Továbbá, ezek a folyamatok még azt is lehetővé teszik néhány megfigyelő számára, hogy a hatás megelőzze az okot. Ezek nem megengedettek a klasszikus fizikában, viszont néhány értelmezés szerint elfogadhatóak a kvantumfizikában. Ezekre a kvantum-átmenetekre vagy „kvantumugrásokra” érdemes lehet úgy gondolni, mint tér jellegű folyamatokra.
 
 
Görbült tér
 
Néhány pszi kutató a meggörbült téridő koncepcióját kísérelte meg használni, hogy kiküszöbölje a pszi jelenségek esetében fellépő paradoxonokat. A pszichológus Gertrud Schmeider felvetette, hogy az univerzum talán még tartalmaz egy extra dimenziót, ami megenged egyfajta „topológiai görbületet”, mely révén két régió, bár az einsteini univerzumban szigorúan elkülönítettek, azonnali kapcsolatban maradhat, valahogy úgy, mint két pont a törülközőn, melyek normális esetben távol vannak egymástól, azonban összeérnek, ha a törülközőt összehajtjuk. Így az érzékeken túli észlelés példái is megmagyarázhatóak, ha feltesszük, hogy az illető valahogyan belekerült ebbe a görbült térbe.
 
A fizikus John Archibald Wheeler (egy olyan ember, aki kifejezett ellenszenvvel viseltetett a pszi kutatások irányában) azzal az elmélettel állt elő, hogy mikroszkopikus szinten a kvantumhatások talán szétszedik a téridő szerkezetét, egy féreglyukakkal operáló struktúrát létrehozva. Előhozakodott vele, hogy ilyen féreglyukak köthetik össze az ellentétes töltésű részecskéket, mint például az elektronokat és a pozitronokat. Wheeler hipotetikus struktúrája néha a „kvantumtajték” nevet viseli. Ilyen féreglyukak talán makroszkopikus szinten is létezhetnek, és bizonyos esetekben esetleg a forgó fekete lyukak is megnyithatnak egy ilyen „alagutat” a téridő egy másik régiójába. A fizikus Fred Alan Wolf arra jutott, hogy a féreglyukak biztosíthatják a nagy távolságokon vagy az időbeliségen átlépő pszi jelenségek magyarázatához szükséges kapcsolatokat.
 
 
Multidimenzionális téridő
 
A téridő multidimenzionális modelljét javasolták Russel Targ, Harold Puthoff és Edwin May, fizikusok és pszi kutatók. Feltevésük szerint a hétköznapi négydimenziós Minkowski-féle téridő egy komplex nyolcdimenziós téridő „valós” része.
 
Egy nyolcdimenziós téridő modell a fizikus Elizabeth Rauscher szerint is megfelelő magyarázatot biztosítana a pszi jelenségekkel kapcsolatban. Feltevése szerint egy komplex nyolcdimenziós téridőben a szolitonok működhetnek lehetséges pszi jelekként, mivel képesek lennének nagy távolságokra kiterjedni elenyésző hígulással. Mindebből arra következtet, hogy a jelek, melyek szuperluminálisként tűnnek fel a négydimenziós téridőben, talán szubluminálisak lehetnek egy nyolcdimenziós téridőben. Elmélete szerint továbbá az okozati huroknak, melye a mögöttes okozati láncokból bontakozik ki, nem kell feltétlenül megjelennie a nyolcdimenziós téridőben. Bármilyen nemű téridőbeli függőség, mely a pszi jelenségekkel kapcsolatosan létezik, a komplex téridő jelző terjedésének sebességével áll kapcsolatban. Azonban az egyenlőre nem tiszta, hogy Rauscher elmélete ellenőrizhető-e ezzel a módszerrel, hacsak nincsenek biztosítva a komplex koordináták megmérésének eszközei; máskülönben csak szabad paramétereket alkothatnak, melyeket tetszőlegesen lehet igazítani, így az elmélet pedig ellenőrizhetetlen.
 
 
Az EPR hatás és a Bell-tétel
 
A kvantumelmélet egyik „kortárs” elméleti fejleménye az EPR hatás (Einstien, Podolsky és Rosen után elnevezve, akik térbelileg elválasztott rendszerek kvantumkapcsolatát vizsgálták), melyet Bell egy tételben fogalmazott meg (Bell-tétel); a tétel megengedi a fizikai univerzum bármely két pontja közötti azonnali kapcsolatot. Einstein relativitáselmélete nem kerül megszegésre, mert a hatás nem kívánja meg energetikai jelek terjedését. A nonlokalitás eme alapelve szerint így tehát a pszi jelenségeknek nem kell feltétlenül összeütközésbe kerülniük a fizika törvényeivel.
 
A klasszikus kauzalitás értelmében egy eseményt csak más események befolyásolhatnak, melyeknek az ő múltjának fénykúpjában kell elhelyezkedniük. Eszerint a jövő fénykúpjában vagy a fénykúpokon kívül elhelyezkedő események az „abszolút másholban” nem lehetnek befolyással az aktuális eseményre. A klasszikus kauzalitás ugyan működik a statisztikus szinten, ahol rendszerbe foglaljuk megfigyeléseinket az események menetét illetően. Az atomfizika majd minden mérését megfelelően írja le a kvantumelv statisztikai határa.
 
Azonban mind az általános relativitás, mind a kvantumelmélet a Bell-tétel formájában azt mutatja, hogy a klasszikus kauzalitás elviekben nem helytálló az individuális események szintjén. A közelmúltban elvégzett kísérletek John Clauser és Alain Aspect által azt bizonyítják, hogy a klasszikus kauzalitás elvét megszegik az individuális atomi szintű események. (A lokális ok-okozat a fénysebességen belül működik.)  Ezek a kísérletek két foton két térben egymástól távol eső érzékelő berendezéssel való egyidejű találkozását mérik. A két foton ugyanabból az atomból származik. A Bell-tétel értelmében kiszámítható, hogy mekkora kellene, hogy legyen az egyidejű megérkezésük közötti korreláció, ha a kvantumelmélet előrejelzései helyesek. Azonban azt is megengedi, hogy kiszámítsuk, mekkora kellene, hogy legyen az egyidejű megérkezésük közötti korreláció, ha a fizikai valóság objektív és lokálisan kauzális az individuális fotonok számára.
 
Clause és Aspect kísérletei ellentmondtak a fotonok egybeesési arányának, amit az objektív és a lokális okozati valóság alapján meg lehetett volna jósolni. A mért arány az általános kvantumelmélet jóslatait igazolja. Mindez azt jelenti, hogy a fizikai valóság vagy nem tárgya a lokális kauzalitás alapelvének, vagy pedig nem létezik objektív értelemben a megfigyelőtől függetlenül, aki viszont részt vesz a megteremtésében.
 
A Bell-tételnek és az azzal kapcsolatos kísérleteknek fontos szerepe lehet a személyes emberi élmények megértésében. Az emberi agy, ez a makroszkopikus kvantumszerkezet az egyszerű organikus molekulák szintjén tárolja és osztja el az információkat. A tudat akcióira és reakcióira tekinthetünk úgy is, mint egyesült kvantumeseményekre.
 
A klasszikus tudományos paradigma illúziója, melyet szétzúzott a kvantumelmélet, azon a feltevésen nyugszik, hogy létezik egy változtathatatlan objektív valóság „odakint”, amely teljesen független attól, hogy mi történik a tudatban „idebent”. A kvantumelmélet egy újfajta gondolkodásmóddal hozakodott elő, mely azonban mégis matematikai és tudományos. A Nobel-díjas fizikus Wigner Jenő többször is hangsúlyozta, hogy a kvantummérések problémájának gyökerénél a tudatot kell keresni.
 
Minden klasszikus mérés, beleértve a kvantumfolyamatok heisenbergi értelemben vett határozatlanságának mérését is, az aktuális impulzusból és energiaáramlásból indul ki, annak érdekében, hogy információt továbbíthasson. Heisenberg érvelése szerint például egy elektron pozícióját egy másik részecske, mondjuk egy foton energiája révén kell megadnunk; ennek a fotonnak pedig össze kell ütköznie az elektronnal, hogy megkapja az információt az elektron pozíciójáról. A tény, hogy a hatás a Planck-állandó egységeiben kvantálódik, arra utal, hogy ellenőrizhetetlenül kicsi energia és impulzus helyeződik át az elektron és a foton között az ütközés során. Heisenberg gondolati kísérletének eredménye az lett, hogy lehetetlen egyszerre meghatározni az elektron pozícióját és impulzusát teljes bizonyossággal. Az egyetlen módja, hogy tudásra tegyünk szert a bizonytalanságokkal kapcsolatban, az a kísérlet többszöri megismétlése azonos feltételek mellett. A kvantumfolyamatok eme klasszikus mérésfajtái alapvetően statisztikaiak. 
 
Josephson felvetése szerint létezik a mérésnek egy másik szintje, amely meghaladhatja Heisenberg határozatlansági elvének határait. Szerinte ez a határoltság talán pusztán csak „azokat a megfigyelés-típusokat tükrözni, amelyekre képesek vagyunk,” valamint hogy „a világ fizikai leírása radikálisan megváltozna, ha még több dolgot lennénk képesek megfigyelni.” Einstein szintén határozottan meg volt róla győződve, hogy a tudáshoz egy másik út vezet, azonban elutasítása az EPR-hatás „telepatikus” jelentőségét illetően, Mózeshez hasonlóan, meggátolta őt abban, hogy megpillantsa az ígéret földjét. Einstein Önéletrajzi Jegyzetek c. munkájában így ír az EPR-hatásról:
 
Adott egy rendszer, amely a megfigyeléseinktől mentesen két különálló 
rendszerből áll, S1-ből és S2-ből, melyek ekkor térben egymástól távol 
vannak…Ha elvégzek egy komplett mérést az S1-ről, az eredményekből 
megkapom az S2 teljesen pontos Y-funkciójú Y2-jét. Az Y2 karakterisztikája 
ezek szerint attól függ, hogy milyen mérésnek vetem alá az S1-et. Ezt a 
következtetést vagy úgy lehetségesmegmagyarázni, hogy elfogadjuk, az S1 mérése
(telepatikusan) megváltoztatja az S2 valódi állapotát, vagy pedig úgy, hogy 
megtagadjuk az egymástól független valós szituációk képzetét, mint amilyenek 
a térben egymástól elválasztott dolgok is. Számomra mind a két lehetőség 
teljesen elfogadhatatlannak tűnik.
 
Érdemes itt megjegyezni, hogy az Y-funkció, amire Einstein utal, az az állandó kvantum-valószínűségi funkció, amely azokra a matematikai valószínűségekre utal, melyek a fizikai világ szubatomi interakcióit alapozzák meg. A lehetséges szinkronicitást kommentálva legalább egy fizikus felvetette, hogy ez a fizikai kifejezés releváns lehet a tudat pszi hatásainak vizsgálatát illetően.
 
A fizikusok voltaképpen számos konceptuális stratégiát kidolgoztak az EPR-hatás és a Bell-tétel integrálása végett. Quantum Reality (Kvantumvalóság) c. könyvében a fizikus Nick Herbert nyolc lehetséges értelmezést ír le: nem létezik alapvető valóság; a valóságot a megfigyelés hozza létre; a valóság egy osztatlan egység; valójában több párhuzamos világ van; a világ nem az emberi logikának engedelmeskedik; a világot átlagos tárgyak alkotják; a tudat teremti a valóságot; a még nem megmért kvantumvalóság csak potenciáljában létezik. Mindegyik interpretációban ott van a maga paradoxona. Figyelembe véve azonban az EPR-hatást és a Bell-tételt, mindegyiknek meg kell engednie a nonlokális (vagy szuperluminális) interakciókat.
 
 
A burkolt rend
 
Az állapotvektor összeomlásának nonlokális természete, ahogy fentebb olvasható, arra utal, hogy az anyag részecskéi pontosan nem írhatóak le különálló, lokalizált entitásokként. A látszólag elszeparált részecskék valójában inkább intim összeköttetésben állnak egymással, és egy nagyobb egység részeiként kell rájuk tekinteni.
 
A fizikus David Bohm az univerzumra, mint egyfajta „holomozgásra” utalt a hologram (háromdimenziós kép, melynek minden részlete tartalmazza az egész képet) hasonlatával élve. Bohm a megnyilvánuló világgal kapcsolatban a „kifejezett rend” terminust használta, míg a rejtett (nonlokális) valóságot, mely alatta rejlik, „burkolt rendnek” nevezte. Emellett a nyelv egy új felhasználási formáját is javasolta, amit ő reomódnak hívott, és amelyben a „dolog” kifejezéseket az „esemény” kifejezések váltanák fel.
 
Ellentétben az olyan elméletekkel, mint amilyeneket Evan Harris Walker vagy Saul-Paul Sirag neve is fémjelez, a burkolt rend elméletéből hiányzik a specifikus matematikai szabályba foglalás, amely alapján ellenőrizhetni lehetne az előrejelzéseket. Másrészről azonban egyezik és erős filozófiai alátámasztást biztosít az olyan ellenőrizhető megfigyelési elméleteknek, mint amilyenekkel Mattuck és Walker hozakodtak elő.
 
 
Megfigyelési elméletek
 
Evan Harris Walker egy olyan megfigyelési elméletet fektetett le, mely a tudatos elmét a kvantumelmélet „rejtett változóinak” felelteti meg. Walker megjegyzi, hogy az ilyen rejtett változók szükségszerűen nonlokális természetének következtében a megfigyelő által összeomlasztott kvantumállapotnak tértől és időtől függetlennek kellene lennie, így az olyan pszi jelenségek, mint a telepátia, szintén függetlenül működhetnének a téridő-beli elválasztottságuktól.
 
Hozzáfűzve, hogy a konvencionális nézet a fizikában tagadja, hogy a kvantumelmélet paradoxonjainak a matematikai formalizmuson túl is lenne jelentősége, Walker így határozza meg teóriáját:
 
A mérés problémája a kvantummechanikában virtuálisan a kvantumelmélet 
kezdetétől fogva létezett. Tudományos szaklapok ezrei kísérelték meg megoldani
a problémát, ám mindhiába. A vita egyik központi vonása azon alapult, hogy
a kvantummechanika valóban arra enged-e következtetni, hogy a megfigyelő 
elképzelései közvetlenül hatással lehetnek egy objektív berendezésre, amely
viszont ezáltal nem csak a tudat valóságosságát bizonyítaná, de még a pszi 
jelenségekét is. Jómagam több tanulmányt is írtam, melyekben azt állítom, hogy 
a kvantummechanika eme jellemvonása nem valamilyen fogyatékosság, 
hanem éppen ellenkezőleg, megoldást kínálhat olyan problémákra, melyek előzőleg 
meghaladták a fizika hagyományos elképzeléseit. Végül felállítottam a tudat és 
a pszi jelenségek egy olyan elméletét, mely a kvantummechanika eme bizarr 
felfedezéseiből fakad, azokból a felfedezésekből, melyeket már az objektív 
valóság és/vagy Einstein lokalitása elveinek specifikus tesztjei is alátámasztanak.
 
Walker a mentális aktivitás különböző „régióinak” közvetítő kapacitását határozta meg pontosan. Az agy, mint egész, tudatalatti szinten történő adatfeldolgozásának sebességét 2,4 x  1012 bit/sec-re kalkulálta ki. Ugyanez a tudatos tevékenységek szintjén 7,5 x 108 bit/sec-re jött ki, a „szándék” közvetítő kapacitása pedig 6 x 104 bit/sec lett.
 
A fentebbi sebességek Walker-féle derivációja azon a feltevése alapul, hogy a szinapszisok közötti elektronugrálás az alapja a szinapszisok közötti impulzusforgalomnak, valamint azon, hogy az agyi aktivitás nagyléptékű működését szintén az elektronugrálás fogja össze.
 
A koppenhágai fizikus, Richard Mattuck egy olyan megfigyelési elméletet tárt elő, mely Helmut Schmidt és Evan Walker Harris munkáira épít. Állítása szerint az elme aktivitásán keresztül a termikus zaj újraszerkesztése pszichokinézist eredményez, mely az entrópiában bekövetkezett csökkenéssel jár. A kísérlete nem egyfajta „Maxwell démona” típusú kísérlet, mert „ nem individuális molekulák állapotának kiválasztásával foglalkozik, hanem sokkal inkább a makroszkopikus tiszta állapotok kiválasztásával.” 
 
Egyesített mezőelmélet és tudat
 
Saul-Paul Sirag, egy interdiszciplináris kutató, aki Berkeleyben az Institute for the Study of Consciousness, valamint a San Fransisco’s Parapsychological Research Group tagja, a tudat egy hipertér-modelljét fejlesztette ki.
 
Az én értékelésem szerint ez a munka (jóllehet, még nem teljes) a legfejlettebb elérhető modell, amely a tudatot valamilyen mély szinten összeköti a fizikai valósággal. Jómagam és Sirag közeli kapcsolatban álltunk, mielőtt 1974-ben nekifogott eme munkájának, amikor az Institue for the Study of Consciousness munkatársa volt. Őszintén szólva, több évi részletes megbeszélés után is csak nehezen tudok megbirkózni Sirag modelljével, mégis úgy hiszem, hogy talán Sirag lehet az, aki már most a jövő tudatkutatásának nyelvét beszéli. Most pedig következzék Sirag elméletének története.
 
Arthur Young, az intézet alapítója (aki a „reflexív univerzum-modell” atyja volt) megkérte Sirag-et, hogy dolgozza ki a tetrahedron forgásának algebrai csoportszerkezetét. Young ezenkívül arra is biztatta, hogy tanulmányozza a fizikus Sir Arthur Eddington munkáit. Eddington arról volt híres, hogy kidolgozott egy szinte felfoghatatlan egyesített mezőelméletet, mely összefogta a gravitációt, az elektromágnesességet, az általános relativitást és a kvantummechanikát. 
 
A kulcs az egyesítéshez szintén a csoportszerkezet volt. Sirag-et lenyűgözte a tény – jóllehet, Eddington elméletét évtizedekig figyelmen kívül hagyták -, hogy az egyesített mezőelméletben a csoportszerkezet központi fontosságát csak a jelenlegi fizika fektette le.
 
Eddington egyesítése a 4 elemű csoporton, az úgynevezett Klein-csoport K4-en alapult. Eddington úgy gondolt erre a csoportra, mint ami a legelemibb mérés szerkezetét írja le: ugyanolyan vagy nem ugyanolyan hosszúságúnak látni két botot. A csoportszerkezetre pedig, mint az elme-anyag dualitása problémájának megoldásaként tekintett. A megoldás lényegét így lehetne megfogalmazni:  amennyiben az elme ismeri az anyagot, akkor olyan csoportszerkezete van, amely izomorf az anyaggal.
 
Eddington „struktualista” megközelítése váratlan támogatást kapott Sirag részéről, amikor ráakadt Piaget munkájára a gyermekek tudásszerzésének szerkezetével kapcsolatban. Eddington szerint a K4 a fő csoportszerkezet, ami alapján a professzionális fizikusok is szert tesznek fizikai tudásukra, annál az oknál fogva, hogy úgy tartotta, a K4 írja le a mérés alapvető struktúráját. Piaget, amikor gyerekeket tesztelt gondosan előre kidolgozott szituációkban, azt találta, hogy szintén a K4 képezi azt az alapszerkezetet, amely alapján a gyerekek fizikai tudáshoz jutnak. Piaget elnevezései a K4 elemeivel kapcsolatban jól ismertek: azonosítás, tagadás, kiegészítettség, kölcsönösség.
 
Sirag számára az jelentette a problémát, hogy a K4, mint matematikai csoportszerkezet, nem rendelkezett elegendő komplexitással, hogy megragadja az elméleti fizika gazdagságát, ami Eddington óta gyűlt össze. Arra a következtetésre jutott, hogy lennie kell egy sokkal nagyobb csoportszerkezetnek. Izgatottá tette viszont annak a lehetősége, hogy egy nagyobb, véges csoportszerkezet, az úgynevezett S4 (a K4 alcsoporttal), jelentheti a helyes utat elme és anyag egyesítéséhez. Ez az ötlet sok éven keresztül érlelődött.
 
1977-ben Sirag publikált egy rövid cikket a tekintélyes brit tudomány folyóiratban, a Nature lapjain, mely egyszerre volt kritikája és elismerése Eddington tömegarány derivációjának. Siraget lenyűgözte, ahogyan Eddington az ismeretelméleti alapelveket használta vezérfonalként a gravitáció és az elektromágnesesség egyesítésére, valamint a törekvése, hogy a fizika alapvető tiszta számait tiszta episztemológiai érveléssel magyarázza. Eddington programja túl ambiciózus volt ahhoz, hogy közvetlenül ki lehetett volna vitelezni, gondolta Sirag, így egyfajta félmegoldásként megpróbálta leredukálni a tiszta számok mennyiségét, hogy megmagyarázhatóakká váljanak egy megfontolt kombinatorikai okfejtés alapján. Végül ennek az érveléssorozatnak a következtében publikálta 1983-ban a már terjedelmesebb „Fizikai állandók, mint kozmológiai kikötések” c. munkáját.
 
Dolgozatában Sirag rámutatott, hogy a fizikai állandók határozzák meg az univerzum nagyléptékű szerkezetét, mégpedig azáltal, hogy kiszámíthatjuk a jelenlidejű arányfaktort – a „rádiuszt”, a kort és a sűrűséget, valamint számos más kozmológiai tulajdonságot. Sirag felvetette, hogy az univerzum 32 milliárd éves, ami jelentősen túlmegy az általánosan elfogadott 10-20 milliárd évben meghatározott koron. Ezek a számok a Hubble-állandón alapulnak, mely Sirag számításai értelmében 15 km/sec/megaparsec (amely egy zárt univerzumra utal), míg az általános „mérések” szerint 50-100-nak felel meg ugyanazokban az egységekben, mely egy nyílt univerzum képét sugallja. Feltételezhetően a Hubble-teleszkóp (melyet még 1900-ban emeltek) dönt majd a helyes értéket illetően. (Ha Sirag előrejelzései bizonyulnának helyesnek, jó eséllyel pályázhatna a Nobel-díjra.)
 
Ezenkívül Sirag bemutatott egy véges csoportú algebrai egyesítést „Amiért három fermion-család létezik.” címen az Amerikai Fizikai Társaság san fransiscói találkozóján. Ez a munka azért is bizonyult különösen jelentősnek, mert a fizikusok mostanság igazolták, hogy a szubatomi „anyagi” részecskéknek valóban három fajtája van, ahogy Sirag megjósolta. Ahogy a Nobel-díjas fizikus Burton Richter megjegyezte a felfedezéssel kapcsolatban: a fő rejtély továbbra is az marad, „hogy miért választott Isten három fajtát egy, kilenc vagy negyvenhét helyett.” Burton valószínűleg nem olvasta Sirag publikációját, amiben éppen ez a téma kap keretet.
 
Számos írásában Sirag azt állítja, hogy új megoldásokat fejlesztett ki a tudomány legalapvetőbb problémáival kapcsolatban: az univerzum korával és méretével, valamint az alapvető szubatomi építőkockák számával kapcsolatban. Jóslatait az elkövetkező évtizedek fogják igazolni vagy cáfolni. Ebből az elméleti munkából alakult ki a tudatról alkotott matematikai elmélete. Miközben a tudat modelljeit messze nehezebb igazolni vagy cáfolni, mint a fizikai univerzuméit, mégis egy olyan modell kialakításának logikája, mely a fizikai valóság fejlett látásmódján alapulna, meglehetősen imponáló. Függetlenül attól, hogy igazolják-e majd Sirag modelljeit vagy sem, elképzelhetőnek tűnik, hogy egy sikeres fizikai-matematikai megoldás tűnjön elő az elme-anyag problémáját illetően Sirag amiciózus programjából.
 
Sirag koncepcióját a tudatról egyfajta püthagoreusi megközelítésnek is tekinthetjük, mivel Sirag stratégiája értelmében a matematikához kell fordulni egy megfelelő szerkezet érdekében, ami le tudná írni a tudat és a fizikai világ kapcsolatát. Szerinte a fizikai erők egyesített mezőelméletei alapvetően olyan matematikai szerkezetektől függenek, amiket tükörtereknek neveznek, és hierarchikus elrendeződésbe szerveződnek, mégpedig olyan módon, hogy mindebből valóságok végtelen spektruma következik.
 
Ez egy természetes szituáció, mert a matematikusok felfedezték, hogy a tükörterek hierarchikus elrendeződése több más matematikai objektum szerveződésével is összhangban van – például a katasztrófákéval, a szingularitásokéval, a hullámfrontokkal, a kontakt-szerkezetekkel, a hibajavító kódokkal, a körpakolással és talán a legmeglepőbb módon néhány általános geometriai alakzattal, beleértve a platóni testeket is.
 
A legtöbb fizikus szerint, akik az egyesített mezőelméleten dolgoznak, a téridő hiperdimenzionális, de az első négyen túl a többi dimenzió számunkra láthatatlan. A kutatás fő tárgya a láthatatlanság oka. A téridő dimenziói mellett más belső (vagy láthatatlan) dimenziók is léteznek, az úgy nevezett sablondimenziók. Eme sablondimenziók valóságossága szintén a vita és a kutatás tárgyát képezi. Sirag szerint mind az extra téridő-dimenziók, mind a sablondimenziók valóságosak. Ennek értelmében a hétköznapi valóságra akár egy hiperdimenzionális valóság alrendszereként is tekinthetünk. Ez az ötlet természetesen már korábban is felmerült – lásd Platón barlang-hasonlatát. Sirag megközelítése ellenben abban tér el, hogy szerinte a hipertér szerkezetét közvetlenül a fizikai erők határozzák meg.
 
További újítás Sirag egyesített mező-elméletében, hogy a téridőt és a sablonteret is algebrába ágyazza, melynek alapja egy véges csoport. Ez a csoport, mely közvetlenül modellezi a részecskefizika bizonyos szimmetriáit, az egyik platóni test – az oktahedron – szimmetriacsoportja is egyben. Így egy matematikai entitásról beszélhetünk, mely a tükörterek hierarciájába épül be. Tulajdonképpen a tükörtér, mely az oktahedronnak felel meg, hétdimenziós, és valójában egy szuperhúr-típusú tükörtér, ennélfogva pedig megvan a láncszem, amely a legnépszerűbb egyesített mezőelmélethez kapcsolja.
 
Sirag tanulmányának központi eleme az, hogy ez a hétdimenziós tükörtér egy univerzális tudat, és ebbe az univerzális tudatba tapad bele az individuális tudat. Ez az elképzelés azt sugallja, hogy az ember kiváltságos és magas szintű tudata az alant megbúvó tükörtérhez kapcsolódó komplex hálózat következménye, és ezt a tükör teret csapolja meg a fejlett agy. 
 
Ráadásul, a tükörterek hierarchiája arra utal, hogy a tudati birodalmak (vagy állapotok) is hasonlóan rendeződnek el. Mindegyik ilyen birodalom másik egyesített térelméletnek felelne meg. Egy hétdimenziós tükörtér egy nyolcdimenziós tükörtérben helyeződik el, viszont egy hatdimenziós tükörteret tartalmaz; és ennek mintájára pedig a tudat egyik birodalma közvetlenül a hétköznapi valóság „fölött” helyezkedne el, míg egy másik közvetlenül „alatta”. Elméletileg a különböző birodalmak különböző erői közötti kapcsolat teóriáját részletesen is ki lehet dolgozni, azután pedig pontos előrejelzésekbe lehetne bocsátkozni.
 
Sirag úgy hiszi, hogy a tudatállapotok eme hierarchiája hasonlóan néz ki a fény spektrumához, melyet 1864-ben fedezett fel James Clerk Maxwell a fény elektromágneses elméletének keretei között, mely egyesítette az elektromosságot és a mágnesességet. Maxwellnek nem volt módja rá, hogy ellenőrizze az elméletét, mely a fény frekvenciáinak valóságát a hétköznapi fény fölé, illetve alá helyezte. Bátran felvetette a láthatatlan fény létezését, pusztán azért, mert egyenletei magasabb és alacsonyabb frekvenciákat tartalmaztak.
 
Hasonlóképpen, az erők egyesítése során is számíthatunk valami újra, mely majd mintegy a fény esetének analógiájaként fog színre lépni. Sirag szerint ez az új dolog a tudat lesz, és mivel az egyesítés matematikája központi szerepet ad a tükörtereknek, így a tükörterek hierarchiája egyben a tudati birodalmak hierarchiáját is előrevetíti.
 
 
Az új fizika következtetéseinek kiértékelése
 
Az elmúlt két évtized egyik legalapvetőbb eredménye a kvantummechanika nonlokalitás elvének a kísérleti igazolása volt, illetve az elv fontosságának megértése a pszi jelenségekkel kapcsolatban. Ha más nem is, ez az áttörés mindenképpen azt mutatja, hogy a pszi jelenségnek – ha létezik – nem kell feltétlenül konfliktusba kerülnie a tudomány alaptörvényeivel.
 
Jelenleg a pszi jelenséggel kapcsolatos elméletek elhamarkodottnak tűnnek, mégpedig két okból. Még mindig nem rendelkezünk megbízható adatbázissal és megismételhető pszi jelenségekkel, melyek alapján megszerkeszthetnénk és finomíthatnánk bármilyen elméletet. Valamint még mindig nem rendelkezünk egy átfogó elmélettel a tudattal kapcsolatban, mely viszont nélkülözhetetlen a jelenség stabil alapokra helyezéséhez. Ennélfogva a megvitatott elméletek is pusztán csak az „elméleti környezet” bemutatását képviselik, melyekre esetleg valamikor majd ellenőrizhetőbb elméletek is épülhetnek. Sirag munkája, mely még szintén nem teljes, a kezdete talán annak a vállalkozásnak - amennyiben sikeres lesz -, melyen több generáció is elindulhat a későbbiekben.
 
Ennél a pontnál illő lenne idebiggyeszteni egy aprócska figyelmeztetést. Miközben a fizika és a tudat kapcsolatára koncentráltam, közben észrevétlenül csak egy lépésnyire kerültem a fizika és a miszticizmus témájának torkolatától. Sok fizikus maga is úgy gondolja a miszticizmus kutatóival egyöntetűen, hogy ez az a pont, ahol a fizikának nem lehet túl sok mondanivalója. Ken Wilber például határozottan állítja, hogy a kísérlet a misztikus élmények valóságának igazolására a fizika érveléseinek segítségével, nagy igazságtalanság a valódi miszticizmussal szemben, mely öntámogató és időtlen, miközben a tudományos elméletek állandóan változnak. Ez egy lényeges gondolat, jóllehet, ugyancsak elhamarkodottság lenne arra jutni, hogy a fizika soha nem fog állandó és teljes válaszokkal előrukkolni. Végtére is a fizika a matematikán alapul, amely pedig – legalábbis úgy tűnik – kifejlesztett már néhány állandó megoldást.
 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Köszönet

(Endre, 2015.11.17 12:32)

Nagyszerű összefoglalás volt, köszönöm. :)