Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Delfin-ember kapcsolatok és az LSD-25

2011.08.23
 
Számos területen a delfinekkel az LSD-25 segítségével ismerkedünk meg. Egy fiziológiai hipotézissel kezdtünk: bármi, ami olyan mértékben módosítja a központi idegrendszer aktivitását, mint az LSD-25, az interferálhat a delfin légzésével. A delfin légzése akár le is állhat.  Felkészültünk tehát, hogy ha erre kerülne a sor, kéznél legyen egy lélegeztető gép. A hatás pontosan az ellentéte volt a barbiturátokénak (a barbiturátok már 10 mg per kilogrammnyi dózis esetében is teljesen leblokkolták a légzést). A hatás az első delfinen a légzés felgyorsulása volt.
 
Dr. Fremont-Smith: LSD esetében?
 
Dr. Lilly: Igen, LSD-25-tel, 100 mikrogrammos dózisban egy 400 fontos állatnál. Az elején a légzésszám arányában 50 százalékos növekedés állt be, majd még ezt követően egy négyszeres növekedés a hatás csúcsán. Ugyanakkor a szívverés 20 százalékkal lassabbá vált. Rögzítettük az eseményeket. Jelentettem Dr. Cohennek, hogy LSD-25 esetében a légzés ütemének specifikus gyorsulását figyeltük meg.
Az első állatunkat vízen kívül tartottuk. A delfineknek ez jelentős gyötrelmet jelent. Más szavakkal, amikor nincsenek vízben, a delfinek folyton szoronganak. Azt is észrevettük, hogy ez a bizonyos egyed a fájdalom halvány jeleit is mutatja. Később pedig nyomáspont-sérülésre is bukkantunk, ami akkor keletkezik, amikor nincsenek vízben.
Közben, azonban, dallamosítást rögzítettünk, és azt láttuk, hogy az LSD-25 hatása alatt vokális kimenetelét 10-30 százalékos munkaciklusra szabályozta. Nagyon körültekintő megfigyeléseket végeztünk, majd kifejlesztettük a vokális aktivitás egy olyan mérését, mely hasznosnak bizonyulhat majd a pszichiátriai tanulmányokban.
Vesszük a töredékét az időnek, amit adott mennyiségű beszélgetéssel vagy vokalizációval töltünk el percenként. Ezt figyeljük meg az LSD hatása alatt, illetve vizsgálatokat végzünk előtte és utána is placebóval. Azt találjuk, hogy az LSD a vokális jelzőszámot (a munkaciklust) stabil 10-30-ra emeli, úgy hogy szorongás is jelen van. Szorongás és stimuláció nélkül a munkaciklus értéke zéró. LSD és stimuláció hatására szinte soha nem zuhan nullára. Olyankor van egy biztos szint, ráadásul minden inger megnöveli a vokalizációs aktivitást, majd hosszan meg is tartja ebben az állapotban. Más szavakkal egy inger a vokális jelzőszámot 5 percre is megnöveli. LSD nélkül azonban csak 15 másodpercig működik ugyanez. 
Gondos kísérletekbe fogtunk, megváltoztattuk a második szettinget: az állatot egy másik állattal eresztettük egy tartályba; egy sekély vizű tartályba eresztettük be; majd egy bő vizűbe engedtük, ahol teljes úszási szabadságot kapott. Ahogy egyre szabadabb környezetet biztosítottunk neki, és ahogy egyre közelebb került a természetes állapotot jelentő totális szabadsághoz a mély vízben, a vokális jelzőszám úgy került egyre közelebb a nullához, majd ott is maradt. Csak nagyon rövid vokalizációs erősödést sikerült elérnünk húsz perccel a 100 mikrogrammos dózis beadását követően. 300 mikrogrammos dózisnál már stabilabb hatás jelentkezett; jelentősen stabilabb, mint placebók esetében. Ez esetben körülbelül egy óráig tartott, bár nagyon alacsony szinten, zérus érték körül.
Ha egy személy belép a tartályba, a vokalizációs jelzőszám LSD hatása alatt megugrik és magas értéken marad. LSD nélkül alig növekszik. Ha egy második delfint engedünk az első mellé (amelyik LSD hatása alatt áll), a vokalizációs jelzőszám ugyancsak megugrik és 70 százalék körüli értéket mutat 3 órán keresztül. Más szavakkal látványos változás történik. A második állat válaszol, és az ő vokalizációs jelzőszáma is megsokszorozódik.
Placebo esetében a jelenség közel sem ennyire látványos, csak 10 százalék körül mozog a 70-nel szemben. Azt látjuk, hogy itt egy nagyon érzékeny jelenség viselkedési folyamatairól van szó. Azt látjuk, hogy a hatásos mennyiségi tartomány, mely fölött ez a bizonyos viselkedési változó mozog, körülbelül 4 lg.
Jelentkezik azonban egy-két nehézség. Rögzíteni kell az átlagokat; erre a legegyszerűbb megoldás egy számítógépes program. A második setting miatt újra felidézem a „félelem” kifejezést. Azt hiszem, nagyon is helyénvaló ezekben az esetekben. A víztől eltávolított delfin fél és szorong. Ha szerető törődésben részesítjük, ezeknek a mértékét a normális értékek közelébe tudjuk letornázni.
A laboratóriumunkban sok elkötelezett nő van, akik pontosan ezt a szerető törődést nyújtják a delfineknek minden körülmény között. Én ezt az ideális „anyatípust” preferálom, aki hajlandó velük együtt élni és figyelni rájuk. Az egyik kolléganőnk több hónapot töltött el az egyik nehéz esettel.
Van egy delfinünk, akit két és fél éve kaptunk. Ez esetben a delfint háromszor lőtték meg szigonnyal a farkán. Ezt a delfint ismertük előtte is, segítettünk a tulajdonosainak közeli kapcsolatba kerülnie vele; ismertük a viselkedését a trauma előtt. A történtek után azonban egyáltalán nem mert már emberek közelébe menni.
A medencénkben mindig messze elkerült mindenkit, aki bemerészkedett mellé. Ha megpróbáltuk megközelíteni, elszáguldott előlünk. Két éven keresztül így viselkedett. Úgy döntöttünk, hogy LSD-25-öt adunk be neki.
Ahogy az LSD hatása megérkezett a 100 mikrogrammos dózis beadását követően, a delfin odaúszott hozzám. Soha nem tett ilyet azelőtt. Mindig a tartályban maradt az egyik szemét a víz felett rám szegezve, s ez így ment 10 percig anélkül, hogy megmozdult volna. Ez most azonban egy teljesen új viselkedés volt. Körbemozogtam, hogy lássam, van-e bármilyen hatása a mozdulataimnak. Ő pedig csodák csodájára követni kezdett a tartály mentén. Kihátráltam a területről, miközben a segéd pozícióban maradt. Ugyanaz a viselkedés folytatódott. Lenyűgöző változás volt ez a viselkedésében. Most már akár 5 lábnyira is közel úszik hozzám, ahelyett, hogy 20 láb távolságban tartózkodna.
 
Dr. Fremont-Smith: Csak egy kezelésben részesült?
 
Dr. Lilly: Igen, egyben. Én a pszichoterápia gyökereit kívánom hangsúlyozni. A gyökerek egyike a verbális, jelentést tartalmazó hangok szerepe, amikor verbális csere játszódik le a terapeuta és a páciense között. A másik pusztán a vokalitás jelensége. Mindkét fél olyan zajokat kelt, melyeknek nincs jelentése, azaz nem használják a verbális érintkezést. A harmadik a fizikai kontaktus. Nem használjuk a verbális szintet. Viszont használjuk a vokális szintet. Amikor delfinnel vagy, az idő tekintélyes részében  egyfajta „értelmetlenség” cserélődik ki. Használjuk a fizikai kontaktust is. Ekkor váltunk non-verbális és non-vokális szintre. Kifejlesztettünk egyfajta „csendes” nyelvet, melynek a felére a delfinek tanítottak meg minket. Tudtunkra adják, hogy mikor nem akarják, hogy bemenjünk hozzájuk a medencébe, és azt is jelzik, amikor akarják, hogy csatlakozzunk. Gesztusok, oldalba bökések, csapkodások és ezekhez hasonló non-verbális és non-vokális nyelvezet révén juttatják kifejezésre, hogy mit szeretnének. Ez még egy nagyon kezdetleges szint, azonban szükségszerű a magasabb szintekre jutás szempontjából. Az egyik delfin, Elvar, egyik szinten sem funkcionált, amíg be nem mentünk hozzá a vízbe, hogy fizikai értelemben megközelítsük. Csak nagyon kevés ember képes erre. A félelem eme állatok nagy méretétől, a szorongás a társaságukban a vízben, a megfulladás vagy a súlyos sérülés réme elhomályosítja intellektuális tudatukat és azt a tényt, hogy delfin még soha nem okozott súlyos sérülést embernek. Ez egy primitív félelem az emberekben. Bennem is megvolt, illetve a mai napig fel-felbukkan, ha egy állat ténylegesen fenyeget rohamok vagy harapások által. Alkalmanként meg is csíphetnek, vagy vakkantgathatnak. Megtanultuk, hogy el kell hagynunk a medencét, amikor jeleznek. 15 perccel később a helyzet már teljesen más képet festhet. 
Számunkra a lényeges dolog az LSD hatása alatt álló delfin esetében az, hogy a verbális szféra szinte teljesen híján van a jelentésnek. A jelentést szinte teljes mértékben ez a non-verbális csere tartalmazza. Ezen a téren értünk el komolyabb haladást az elmúlt 3-4 év során – eme másik szint kifejlesztésében, hiszen rá voltunk kényszerítve. Végig kellett csinálnunk, hogy a vokalizáció és a kommunikáció területén is haladást érjünk el. Más szavakkal ott fogadjuk el a kommunikáció lehetőségét, ahol lehetőségünk nyílik rá. Nem tartunk a komplex gondolatok racionális cseréjénél, mert még nem fejlesztettük ki a kommunikációs lehetőséget e tekintetben. Bízunk benne, hogy végül ez is sikerülni fog. Mi egy anya-fia-jellegű kapcsolatot tekintünk a legmegfelelőbb megközelítésnek, és úgy is tapasztaltuk, hogy ez biztosítja leginkább a haladást. Jóllehet, nekem nincs meg hozzá a türelmem. Az egyik lány St. Thomas-on például azonban egy egész hetet, napi 24 órákat töltött el az egyik delfinnel a vízben. Szintén abban a nedves környezetben főzött és aludt. Megtanulta, hogyan kell nedves környezetben élnie. Megtanult speciális ruhákat hordani; megtanulta, hogy nem lehetnek nála elektromos berendezések, ezért egy propán tűzhelyet biztosítottunk a számára, és így tovább. Két helységet alakítunk ki a laboratóriumban: egyet kint az erkélyen, napvilágnál, illetve egy másikat bent. A helyiségeket egyetlen tartállyá alakítjuk két láb mély vízzel benne. A lány számára rendelkezésére állnak olyan területek, ahol kimászhat a vízből, míg a delfin számára pedig olyan területek állnak szolgálatára, ahol mélyebb vízbe merülhet. Az ember-delfin kapcsolatok a 60-70 cm-es vízben fejlődnek a leginkább. Más szavakkal a delfin tud úszni, az illető pedig le tud ülni, le tud feküdni vagy járkálni is tud, egyszóval nem fenyegeti a fulladás veszélye. Az állatok válasza ilyenkor a legkívánatosabb. Hajlandóak és képesek is ilyen körülmények között élni. Két esetben, amikor a delfinek még elég fiatalok voltak, más delfinek helyett az embereinket kapták meg társaságul. Ma már az emberekhez ragaszkodnak. 
 
Dr. Fremont-Smith: Rendkívül helyénvaló volt az eszmecsere szempontjából megemlíteni a delfint, aki megsérült, aminek következtében sokáig messzire elkerülte az embereket, majd az LSD és a szerető anyai személy segítségével mégis újra sikerült intim kapcsolatot létesíteni vele. Nekem úgy tűnik, hogy ez pontosan beleillik abba, amit az LSD-vel kezelt emberek szükségleteiről megtanultunk. Mindez örömmel tölt el. Eddig nem hagytam Dr. Kramert szóhoz jutni, de patológusként és kicsit pszichoterapeutaként is, most kíváncsi lennék a véleményére.
 
Dr. Kramer: Azt hiszem a számból vetted ki a szót, hiszen e két alkalommal keltette fel az érdeklődésemet első ízben Dr. Lilly munkája a delfinekkel. Egyszerűen lenyűgözött a két eset közös minősége, nevezetesen a körültekintés, amivel a páciensei felé közelített. Úgy gondolom, hogy ez egy olyan minőség, mely szükséges ahhoz, hogy bármit is megtanuljunk egy új jelenségről, és főleg szükséges a páciensekkel való munka terapeutikus kapcsolata szempontjából, vagy akár az LSD terapeutikus kapcsolatban való használata szempontjából. Tudom, hogy minket, etológusokat, sokszor kritizálnak azért, amiért a vizsgálataink tárgyát illetően sokszor nem vagyunk kellően objektívek. Az egyik dolog, amit bármilyen objektív kísérleti procedúra előtt megpróbálunk végrehajtani, a következő: megpróbáljuk ténylegesen megismerni az állatot, megpróbálunk kialakítani vele valamiféle köteléket, kapcsolatot, amely lehetővé teszi az objektív kísérletek vagy kísérleti tanulmányok kivitelezését, anélkül, hogy fenyegetnék az állat tudatát és szándékait. 
Emlékszem, hogy Konrad Lorentz egyszer a kötelék természetéről beszélt, amely két lúd között alakul ki. Ahelyett, hogy a köztük kialakuló szeretetről beszélt volna, egyszerűen a kötelékkel és a formációval foglalkozott. Valaki megkérdezte tőle, hogyan definiálná ezt a szeretetet, köteléket vagy formációt, mire ő így felelt: „Nos, azt mondanám, hogy a kapcsolat vagy az interperszonális vegyérték,” ahogy mondta, „ugyanaz, mint a territóriumában az állat otthoni vegyértéke.” Más szavakkal az a kötelékben élő állat úgy érzi magát, mintha otthon lenne, és talán éppen ez a lényeg, amikor a szettingről beszélünk. Ha az állat nem érzi teljes mértékben otthon magát, akkor lőttek a lehetőségnek, hogy kibontakozzon. Így még egyszer szeretném kihangsúlyozni, hogy mennyire szimpatizálok azzal, ahogy Dr. Lilly közelíti meg az állatait; az állatok egy olyan csoportját, melyről alig néhány ember tud valamit. Aligha hiszem, hogy bármilyen új dolgot megtanult volna, ha a delfineknek nem ezt a megközelítését választotta volna. 
 
Dr. Fremont-Smith: Én még hozzátenném, hogy ez az „otthon”, érdekfeszítő módon, valahogy az anyával áll kapcsolatban. Legtöbbünknek az első otthonunk az anyánk mellett volt, az anyánkhoz mentünk haza, függetlenül, hogy várt-e ránk almás pite vagy sem – ekkor vagyunk fiatalok, és ekkor még nincs saját otthonunk.
 
Dr. Lilly: Ezek jó meglátások. Amikor elkezdtük ezt a kutatást, elég hamar megtanultuk, hogy ha valaki ostobának könyveli el a delfineket, akkor a delfinek ostobán fognak viselkedni. Ha az ember úgy akar megközelíteni egy delfint, ahogy egy patkányt szokás, és arra akarja rávenni, hogy mondjuk szaltózzon, azt is nagyon jól végrehajtaná egy rövid ideig. Azonban, ha a kritérium túl szigorú, akkor már egészen máshogy fest a kép, és esze ágában sem lesz együttműködni. Több olyan pszichológussal is volt dolgunk, akik úgy gondolták, hogy a delfinekkel is úgy kell bánni, mint a patkányokkal, a delfinek azonban ezt láthatóan nem nézték jó szemmel. Nos, drámai, amikor egy rendszer összeomlik. Mi ezt elmagyarázzuk az ilyen illetőknek, és ezt mondjuk nekik: „Menj be velük a tartályba! Barátkozz össze velük, és akkor talán többet megtudhatsz róluk.”
Az emberek azonban általában nem vállalkoznak erre. Arra gyanakszom, hogy ha ezt analitikusan feltérképeznék, azt találnák, hogy saját félelmük az, amely diktálja, hogy hogyan bánjanak az állatokkal.
A másik lényeges pont az alapvető meggyőződés, amellyel megközelítjük a munkát. Ha bízol az intelligenciájukban, ha figyelsz rájuk, ha hagyod, hogy elmondják, milyen is lesz a kísérlet, ha egy bizonyos fokig hagyod, hogy ők diktálják a feltételeket, akkor levesznek majd a lábadról. 
 
Dr. Fremont-Smith: Itt is egy valós analógiával van tehát dolgunk, hiszen az előbb említetted, hogy az igazi terapeuta beszélget a páciensével. Nem diktál. A páciens nagyon fontos szerepet kap abban, hogy kijelöljék a következő lépést, illetve a kapcsolat jellegét. Ahogy látom, ha más szavakkal is, de lényegében te is azt írtad le, ami a legjobb pszichoterapeutikus helyzetben helyénvaló és határozott.
 
Dr. Lilly: Amikor a terapeuta megijeszti a páciensét, a munkája akkor fuccsol be.
 
Dr. Hertz: Ritmikus aktivitást észleltél? Különböző páciensek esetében olyan jelenségeket észleltem, melyeket a ritmikus aktivitás változásaiként értelmeztem. Megpróbáltam rávenni őket, hogy egy bizonyos mérték szerint lélegezzenek; a végeredmény az lett, hogy az egyik pillanatban túl lassan, a másik pillanatban túl gyorsan lélegeztek. Tapasztaltál ilyet?
 
Dr. Lilly: Igen, a kapcsolatokban sokféle ritmus létezik, melyekre oda kell figyelnünk, és a túlnyomó többségben a delfinek esetében mindig akad egy, akárcsak az emberek esetében. Ha vízbe engeded a delfint, nagyon gyorsan képesek dolgozni úgy 10-20 percig, és csodás eredményeket kapsz. Azután szükségük van egy 5 perces pihenőre, amit meg kell adnod nekik. Ha az ember ilyenkor erőlteti a folytatást, csak az irritálásának megfelelő válaszokat kap. Félidőben magadra hagynak, csak úsznak és lazítanak. Aztán visszatérnek, és készek folytatni. Ez az ő alvó idejük. Fél óránként alszanak őt percet mind éjjel, mind nappal. Ugyanez a helyzet LSD esetében is. Lelassulnak, de nem alszanak.
 
Miss Wicks: Igazán lenyűgözött a vélekedésed a delfinekkel kapcsolatban, mert meglehetősen hajaz a saját tapasztalataimra olyan delikvensekkel és személyekkel, akik oly mértékben sérültek, hogy nem tudtak bízni senkiben sem, és kapcsolatot kialakítani sem bírtak. Évekig dolgoztam ezekkel az emberekkel, akik soha nem adják fel, és végül visszatalálnak a társadalomba, és én is azokkal a tapasztalatokkal találkoztam, amiket te is emlegettél. Egy-két LSD-vel folytatott ülés után először érezték azt, hogy újra képesek kapcsolatok létrehozására, hogy újra képesek lennének közel kerülni valakihez, és hogy ez mind része a szeretet folyamatának – és végül hogy képesek szeretetet elfogadni.
 
Dr. Lilly: Akkor bizonyára úgy éreztél, ahogy mi érzünk az állatokkal kapcsolatban.
 
Miss Wicks: Ugyanúgy, különösen LSD esetében, amikor (a páciensek) agresszíven viselkednek. Kitörnek, ahogy én is kitörnék. Ráadásul megjelenik az a mögöttes érzés, hogy támadni fognak, jóllehet, soha nem támadnak. Azonban beléjük kell helyezni a bizalmunkat.
 
Dr. Lilly: Ahogy a delfinek sem támadnak soha, de ezt el kell hinned. Mindig úgy tűnik, mintha a következő nap talán majd sor kerül rá. Nagy méretű állatok, és nagyon erősek. 
Sokkal tartozom ennek az eszmecserének a lehetőségért, hogy olyan emberek elképzeléseit hallhattam, amelyek közel esnek a miénkhez. Bár mi más területen bontjuk ki ezeket az elképzeléseket, nem hagyom, hogy ez bármiben is gátoljon. Úgy gondolom, hogy amikor ilyen nagy állatokkal dolgozunk, mindent meg kell ragadnunk, ami a saját fajunkról is taníthat nekünk valamit. A tiszteletet és a becsületességet, melyeket önmagunkban felfedezünk, az állatoktól sem vitathatjuk el, és eszerint is kell bánnunk velük. Az, hogy állatoknak hívjuk-e őket, vagy sem, munkánk során teljesen jelentéktelenné válik. Tekinthetsz magadra „állatként” is, és őket is kezelheted így, vagy sutba vághatod a megnevezéseket, és delfineknek hívod őket, amelyben több a melegség. Nem ismerjük el azokat a személyeket, akik állatoknak – legyen szó majmokról vagy macskákról – hívják őket.
 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.