Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Adam Elenbaas: La Purga

2011.04.22
 
Az írás a szerző Fishers of Men: The Gospel of an Ayahuasca Vision Quest (Emberek Halászai: Ayahuasca Látomások Evangéliuma) c. könyvéből származik.
 
A tisztulás az ayahuasca-ceremónia alatt nem hasonlít semmilyen normális testi funkció végrehajtására. A holisztikus gyógyászatban és a jóga közösségekben mindig hangsúlyozzák a test és az elme kapcsolatát. Azért meditálnak, hogy még inkább megéljék a jelent, hogy kevesebbet gondolkodjanak, hogy többet tapasztaljanak, és hogy megtisztítsák az elmét a mentális törmelékektől. Az Egyesült Államokban egyre népszerűbbé válnak a méregtelenítő forróságban gyakorló jóga csoportok. A Bikram jóga központjában a résztvevők például 90 percet dolgoznak, ami két 25 pózból álló gyakorlatsorból és 2 légző gyakorlatból áll, melyeket 100 fokos szobákban végeznek az elme és a test megtisztítása végett. Az emberek szaunázni mennek, hogy kiizzadják magukból a nyári züllést, miközben az extatikus tánc és a Pilates-torna felébresztik az elfojtott nőiséget. A metaforák és a gyakorlatok listáját, melyet a szellemi és testi megtisztulással hoznak kapcsolatba, még sokáig lehetne folytatni, de semmi, amit valaha tapasztaltam, a közelébe sem ért annak az érzésnek, amilyen az elme és a test megtisztítása és méregtelenítése egy ayahuasca-ceremónia során. Az ayahuasca általi megtisztulás teljesen más lapra tartozik.
 
Amikor egy ayahuasca-szertartás során tisztulok, akkor nem csak fizikailag adok ki mindent, és nem is csak érzelmileg, spirituálisan vagy szellemileg, hanem a fentiek fenomenális kombinációja sűrűsödik ilyenkor egy asztronómiai szempontból egyedülálló eseménnyé, mely a tisztulást életátformálóvá teszi. Egy üvöltés egy teljes élettörténet rendkívüli történetévé válik, kinyúlva az egyéni szabadság perifériájába egy díva melódiáit súrolva. Az üvöltés révén visszaállítasz valamit, ami már régen eltemetődött, darabokra hullott vagy elfelejtődött.
 
Egy hányás ilyenkor embertelenül groteszknek, fájdalmasnak, fontosnak, viccesnek és végül kétségbeesettnek hangzik, míg nem egyszer csak egy hegy összeomlik, és a szikladarabok esőcseppekként hullanak le az évszázados öregségű és rég eltemetődött szavakról, mint amilyen a „karma” vagy az „eredendő bűn”. A tested minden izma csak úgy kényszeríti ki a lelkedből a felhalmozott stresszt. És ez nem csak egyszerű hányás. Ekkor ki jön minden, amibe az elmúlt 6 év során kapaszkodtál.  Az ember lavinákat és forgószeleket ad ki ekkor magából.
 
Ugyanakkor nem az egész fájdalmas és ijesztő. A nevetés az ayahuasca-ceremónia során ezer elveszett gyermek újraegyesülése, s a nevetést gyakran könnyek és földrengető zokogás kíséri, míg már annyira nevet az ember, hogy újra jön a hányás, akár egy csillag születése. A tisztulás lélekformáló. Valóságod lemezszerkezete pontosan ilyen. A tisztulás nem ennek az elveszítésével jár. Az ember érzi létezése minden cseppjét; azt, hogy mit jelent embernek lenni, amíg csak fel nem robban, amit azonban mindenképpen túlél.
 
Emlékszem, hogyan kezdődött legelső ayahuascás tisztító élményem, milyen irányt vett azután, és hogyan ért végül véget az első éjszakám az El Puma Negro kunyhóban.
 
 
Szakadt az eső a mesán kívül. Villámok robbantak a fák csúcsai felett. Ágak törtek ketté és zuhantak le, menekülésre késztetve a dzsungel nagyobb őrszemeit, amelyek pedig felverték a madarakat, s az aljnövényzet szárnyak csattogásával telt meg.
 
A kistermetű kunyhóőrző kutya, Cucaracha, vonyított és ugatott. A tücskök ciripelése egyre hangosabbá vált, majd abbamaradt. Egymás után jöttek a csobbanások, ahogy a hüllők eltűntek a barna folyóban. Az eső hangja pedig gellert kapott a vízen.
 
Az icaro ütemet váltott. Ethan dallamai gyorsulni kezdtek. Mintha az icaro felkavarta volna egy nagy fortyogó üst alján a levest, s végül sikerült mindenkit a körben ugyanabba a látomásba vezetnie. Azokban a pillanatokban, amikor a dallam kísértetiesen halkká változott, éreztem, hogy egyre rosszabbul leszek.
 
Úgy láttam, mintha a mesa egy kenuban lenne leterítve, míg mi erőtlenül fekszünk rajta. Ugyanaz a kenu volt, mellyel családommal a tavakat jártuk gyermekkoromban. A víz sötét volt, s a zátonyokat fák árnyékai rejtették el. Vörös szemek figyeltek meredten minket az erdőből. Ethan életnagyságú aranyló lódarázzsá változott, s a kenunk felett lebegett. Transzlucens szárnyai a fény sebességével mozogtak. Elektronikus fehér és ezüst szikrák szökkentek ki végükről, miközben levezetett minket a folyón. Evezőjének minden csapása szinkronban volt az icaro melódiájának süllyedésével és emelkedésével. Továbbá minden csapása egyben chakapa levél-csörgőjének hangja is volt, s egyben homályos, mégis kitartó emlékeztetője annak, hogy ayahuascát fogyasztottam.
 
Ezt követően, ahogy az utazás lefelé a folyón minden egyes evezőcsapással egyre csak gyorsabbá és gyorsabbá vált, én úgy kezdtem egyre csak rosszabbul lenni, s végül arra eszméltem, hogy a mesán térdelek a tisztító-vödröm felett ingázva a sötétben. Gyomorsavtól fulladoztam, s állkapcsaim annyira kiakadtak, hogy azt hittem, a szemeim bármelyik pillanatban szétrobbanhatnak. Aztán egy hatalmas fekete kígyó kúszott ki a számból. Ahogy a gyomortartalmam a vödörbe csorgott, előre zuhantam.
 
- Szép gyógyulás, - mondta Ethan
 
Chakapáját a fejem teteje felett suhogtatta, s egy pillanatra megpillantottam szivarjának vörösen izzó végét az arcom mellett. Hirtelen körüllengett a mapacho füstje, és bár, jóllehet sötét volt, én mégis fehéren világító dicsfényként érzékeltem. Émelyítően édes volt. Közben a fekete kígyó pedig bekúszott a vödörbe, míg Ethan félig lódarázs, félig emberi arca előttem kavargott. Aranyszikrák ezrei táncoltak körülötte.
 
- Hogy érzed magad? - kérdezte ő.
 
- Nem tudom, - feleltem.
 
Lenéztem, s láttam, hogy a fekete kígyó eltűnt a vödörből. A helyén a fény szivárványszálai verődtek előre és hátra.
 
Addig az éjszakáig csak könyvekben és újságokban olvastam az ayahuasca-ceremóniákkal járó tisztulási folyamatokról. Tudtam, hogy a tisztulás élet-megváltoztató, erőszakos és szörnyű is lehet. Olvastam, hogy az emberek megszabadulhatnak általa függőségeiktől és egyéb régi „nyavajáiktól”, az élet-terhektől, melyeket mindannyian cipelünk egytől egyig, de erre semmi nem készíthetett fel.
 
Ahogy néztem kiakadó állkapcsaimat és a belőlük előkúszó fekete kígyót, a testemet, melyet mintha egy középkori csonttörő fogai közé szorítottak volna, és az ismeretlen anyagok gejzírjét, melyet a gyomrom lökött ki magából (mivel a ceremónia előtti napon böjtöltünk, fogalmam sem volt, mik lehetnek ezek), nem pusztán a főzet elfogyasztása miatti haláltól rettegtem, hanem egy olyan primitív haláltól, mely ráadásul még utolsó pillanataimban az arcomba is bombázza a végesség legidőtlenebb pillanatait. Hubble-szerű képeket láttam halott csillagokról, erdei emberekről, akik állatokat ejtettek el és itták meg vérüket, a bolygó ide-oda csúszkáló földalatti lemezeiről, rothadó tetemekről, melyek szemei kifejezéstelenül meredtek a semmibe; arról a ködösen kavargó fekete valamiről, mely nem fizikai létező, mégis mindig jelen van, arról az üres tárolóról, melyből minden élet származik s melybe minden élet megtér és a helyről, ahol ültem, s néztem magam, ahogy a hatalmas fekete kígyót tisztítom a legutolsó porcikájáig.
 
Aztán ráébredtem, milyen rövid idő telt még csak el mióta megittam az ayahuascát, és azon kezdtem rágódni, hogy végig tudom-e ezt egyáltalán csinálni. Ki fogom bírni reggelig anélkül, hogy elveszíteném az eszem? És ha mégis elveszítem, vissza kaphatom-e még valaha?
 
- Meg kell tanulnunk, hogyan mondjunk igent tapasztalásainkra.  Különösen akkor, ha összpontosítani akarunk egy ayahuasca-ülés alatt. 
 
Ethan újabb adag füstöt fújt az arcomba, s éreztem, ahogy chakapa-csörgőjének levelei az arcomat csiklandozzák, amikor hirtelen egy újabb testen kívüli élmény ragadott magával.
 
Lángok csaptak fel egy feketés-vöröses mocsár olajos szájából. Közben lent a testem a mesán veszettül izzadt. Testem minden figyelmeztetése, s minden izzadságcsepp lángokká transzformálta át magát, melyek a mocsárból csaptak fel. A mocsár mellett egy lépcső vezetett egy távoli fényforrásba. Minden egyes lépcsőfokot ezüst színű hieroglifák borítottak, amelyek nem hasonlítottak semmire, amit valaha láttam. Minden szó vagy jel egyre összefüggőbbé vált minden egyes megtett lépéssel, de a fény a mennyekben túl messzinek tűnt számomra.
 
- Ezt nem tudom végigcsinálni, - mondtam.
 
- Bízz magadban, - válaszolt Ethan.
 
- Ezt nem lehet elvárni valakitől, - vitatkoztam.
 
Nem érkezett válasz.
 
Egy helyiségben ébredtem, ami bizonyára a szertartási kunyhó lehetett. Különös csend honolt mindenhol. Az eső elállt, a dzsungel zajai elültek, az icarok sem szóltak már, s a kabócák is hallgattak. Sem Ethan, sem más személyek jelenlétét nem éreztem magam körül a mesán. Pár pillanatig minden üres volt, aztán meghallottam valakit, ahogy épp a tisztulás folyamatán megy keresztül. 
 
Megpróbáltam kideríteni, a csoport melyik tagja szenved éppen, de nem tudtam senkihez sem kötni a hangokat. Bárki is volt, hamarosan már az sem számított. Olyan erőteljes tisztuláson esett keresztül, hogy személyisége lényegtelenné vált. A nagyszerűség legarrogánsabb káprázatának karójába húzva, egy láthatatlan kéz mérgező hulladékot préselt ki belőle, mintha csak egy nedves szivacs lett volna a dzsungel aljnövényzetében.
 
Ahogy a férfi kűzködött, újra megláttam a sárkányt, mely most a mellkasára és torkára kúszott és csavarodott (most már láttam ugyan a férfi testét, de arcát még mindig nem tudtam kivenni). A szivárványszínű kígyó fekete masszákat tolt ki a férfi gyomrából tisztuló vödrébe. Láttam a férfi belső szerveit, melyek vörösek és rózsaszínek voltak. Vénái, artériái és idegszálai sugárzottak és remegtek. Minden alkalommal, amikor hányt, a kígyó egyre szorosabbra vonta ölelését körülötte, s a szemei egyre jobban dülledtek ki koponyájából. Még mindig nem tudtam beazonosítani a férfit, de a tisztulás hangjai olyan személytelenek voltak, hogy már majdnem gyönyörűnek tűntek, majdnem transzcendensnek. Megpróbáltam ellazulni a hangra, de ekkor legbelső lényemet valami rángatni kezdte, mintha egy szürke pocsolya lettem volna, mely alá van vetve a szél játékának.
 
Aztán kezeimet a füleimre tapasztottam, s egy pillanatra láttam magam, ahogy magzati pózba gömbölyödöm valahol elveszve s szökni vágyva. De pontosan mi elől? Nem az ayahuasca vagy a látomások elől, hanem valami mélyebb elől, mely ott visszhangzik legbensőmben: az elől a félelmetes érzés elől, hogy jelentéktelen vagyok, és hogy egyedül vagyok egy olyan univerzumban, mely messze túl nagy és hideg ahhoz, hogy feltérképezhessem. Ha az én kötelességem lenne rálelni a boldogságra, soha nem járnék sikerrel. De kinek sikerülne?
 
- Ezt nem vagyok képes végigcsinálni, - mondtam újból.
 
- De igen, képes vagy rá, - válaszolt Ethan hangja.
 
Mintha csak Ethan hangja utasított volna, megint a tisztuló vödör felett térdelve tértem magamhoz. Éreztem a testemet. A mesa fölött pedig villám csapkodott. Az eső olyan hevesen verte a kunyhó tetejét, hogy már alig hallottam kintről a Cucarachák kórusát. Emberek hánytak körülöttem. A gyógyénekek úgy hatoltak át a körön, mint golyók a dzsungel növényzetén. Piranhákat láttam, melyek a levegőben úsztak, s felfalták azokat a démoni entitásokat, melyek elhagyták az emberek testét. A szivárvány-kígyó a mesán körözött minket figyelve és ránk vigyázva. A védelmező szellemeket Ethan éneke irányította.
 
- Nem bírom végigcsinálni, - kiáltotta valaki.
 
- Lehetetlen, - harsant fel egy másik kiáltás is.
 
Ekkor megértettem, mintha egy fekete bársonyfüggöny gördült volna fel lassan előle, hogy a szenvedő ember a sötétben, akit nem láttam, valójában egyszerre volt mindannyiunk, mert mind pontosan ugyanazt szenvedtük el. Az ember, akit képtelen voltam beazonosítani, nem kifejezetten egy ember volt, hanem az egész mesa együtt. Feltárult az abszolút egyéniség illúziója. Az egzisztencialista filozófusok, akiktől olvastam, és akiket szerettem, hirtelen már nem különböztek tőlem, a szenvedés annak nyilvánult meg, ami valójában: a lét egy személytelen állapotának, melyet mind érzünk függetlenül történeteinktől és okainktól, nem pedig ezek miatt. 
 
- Mind képesek vagyunk kijutni a fényre, - mondta Ethan. - Lépésenként áthaladunk az éjszakán az elménk fókuszálása által, s az önmagunkban és az egymásban való bizalom által.
 
- Nem bízom magamban, - mondtam. A szavak fojtogattak, miután egy újabbat hánytam. - Bennetek sem bízom. Sajnálom. - Öklömmel a mesára csaptam. - Csak egy turista vagyok, beismerem. De kérlek, most állítsd ezt le!
 
- Ne túlozz! Az életed könnyebbé válik, ha már nem hazudsz önmagadnak. Bátorság kellett ahhoz, hogy igyál az ayahuascából, - mondta Ethan. - És éppen most vagy őszinte. Ne légy hát gyáva! Ez a te pillanatod! Éppen most válsz emberré. Ayahuascát akartál inni. Az ayahuasca-gyógyszer pedig erről szól. A valódivá válásról szól.
 
Megint hánytam. Láttam magamat a szemeim előtt átalakulni. Láttam magam felnőttként, nyugodtabbnak és töprengőbbnek. Különben is, mit tudtam eddig? Miután megtapasztaltam ezt az élményt, mely ennyire kívül esik a mindennapin, ennyire meghaladja hétköznapi határaimat, miről is állíthatnám teljes bizonyossággal, hogy tudom? Tudván, hogy soha többé nem leszek már ugyanaz, aki voltam, és tudván, hogy sosem leszek képes megragadni a mesán történtek mélységét, tudtam, hogy kedvesebb és alázatosabb emberré fogok válni. Nem azért leszek alázatosabb, mert az ayahuasca valamiféle morális leckében részesített, hanem sokkal inkább azért, mert nincs más választásom. Be kell ismernem, hogy ezután a leghalványabb fogalmam sem lesz semmiről. Egyetlen igazságom egyben a legegyszerűbb is lesz: Lélegzem, és a szívem is ver. Tehát életben vagyok.
 
Ethan kőborítású székén ült összeszedetten, nyíltan és a tudás birtokosaként. - Az utolsó icaro Domingoé volt, - mondta. - Őt pedig Arturo tanította meg rá. Aztán gyakornokságom ideje alatt engem is megtanítottak rá. Tekintsetek rá tehát hivatalos gyógyénekként, afféle üdvözlet képen a tanítóimtól. Remélik, ők is találkozhatnak veletek, amikor legközelebb eljöttök az El Puma Negroba.
 
- Legközelebb? - kérdezte egy nő.
 
- Természetesen, - viccelt Ethan. - Holnap délutánra már képesek lesztek újból végigcsinálni ezt az egészet.
 
A nő megint hányt, majd veszettül nevetni kezdett.
 
- Nem tudom, - mondtam én.
 
Abban a néhány tiszta pillanatba, ami tisztulásom első körét kísérte, ráébredtem, hogy milyen nehéz is lehet elmagyarázni az ayahuascát az empirikusan gondolkodó, „tudományos” embereknek. Elsősorban legjobb barátom jutott eszembe az Egyesült Államokban, aki tudományos fokozatot szerzett kémiából, ráadásul a NASA egyik bentlakós kutatója. Mielőtt eljöttem Peruba, figyelmeztetett: „Tudod, hogy az agyad sok lenyűgöző dolgot képes produkálni. Ez nem jelenti azonban azt, hogy a szellemvilágba fogsz belépni.”
 
Ahogy bevillant barátom képe, hirtelen elsöprő szeretetet éreztem iránta. Elképzeltem, hogy ott ül mellettem s elmondja tapasztalatait a mesán, és tudtam, hogy valószínűleg ebben a helyzetben már nem tudna empirikus „redukcionizmusára” támaszkodni. Még akkor is, ha csak az agyam tüzelt vaktában, és teremtette meg azt a szellemvilágot, melybe beléptem, még akkor is, ha mindezt le lehetne fokozni valamilyen „dologra”, vajon mennyi az előfordulási esélye annak, hogy a valóság olyan lényeket teremt, melyeket összezavar saját létezésük?
 
De minél többet elmélkedtem a mesán, annál elképzelhetőbbnek tartottam, hogy filozófiai kérdéseim és válaszaim nem többek általam kreált vírusoknál, s amely képletnek meg is felelt, amikor a mesán tépkedtem a hajam és öklöztem a padlót, amíg meg nem tisztultam egy gringo sámán és egy szivárványszínű kígyó segítségével.
 
- Egyáltalán nem értek semmit ebből az egészből, - mondtam.
 
- Persze, hogy nem, - válaszolt Ethan. - Nem tudhatsz valamit addig, amíg rá nem jössz.
 
- Te egy egész csészével ittál, igaz?
 
- Így van, - válaszolt ő.
 
- Hogy tanultad meg?
 
- Kiváló tanárok és rengeteg kemény munka segítségével, - felelte.
 
Közel öt éven keresztül Ethan a dzsungelben élt: a vacsorának valót az Amazonaszból fogta ki, együtt fürdött a bennszülöttekkel, magának gyűjtötte varázsnövényeit és gyógy-fűszereit, s a maestroitól sajátította el a gyógyítás ösvényét.
 
Szertartások százai és zord növényi diéták tucatjai után Ethan végre megszerezte a „praktizáló” címet épp egy hónappal azelőtt, hogy megérkeztem volna Amazóniába. Arturo és Domingo maximális felelőséggel ruházták fel a mesát illetően, és megbízták a szertartások egyedüli levezénylésével. Az első naptól kezdve, ahogy Ethan elkezdett tanulni, a helybéliek többször megkérdezték Arturot és Domingot, hogy miért tanítanak egy fehér embert. Ők rendszerint erre így válaszoltak: „Láttuk, hogy jó szíve van, és látomásaink során azt az üzenetet kaptuk, hogy képezzük ki őt. Az ayahuasca-gyógyszert először az erdő népének adta az, aki gondozza a kertet. A nép azért kapta, hogy segítségével orvosolja a betegségeket, s most ugyanígy tovább kell adni a világ többi részének. Aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Mi mindenesetre ayahuasca-sámánná fogjuk képezni ezt az embert.”
 
A fentebb írtak csupán a középpontja voltak első ayahuascás élményemnek. Miközben az eső csillapodott, mind megpihenhettünk egy kicsit a közös nevetések hangjaitól ellazulva a szilárd földön. Ethan csöndben üldögélt székében előre-hátra ringatózva, s közben könnyeden fütyörészett misztikus mapacho-szivarját pöfékelve.
 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.