Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Daniel Moler: Az Egyetemes Szív

2011.04.17

 

Orfalisz népe, a szépség az élet, amikor az élet fölfedi szent arculatát.

De ti vagytok az élet és ti vagytok a fátyol is.
 
A szépség az örökkévalóság, amint egy tükörben önmagát szemléli.
 
De ti vagytok az örökkévalóság és ti vagytok a tükör is.
 
(Khalil Gibran: A Próféta)
 
                                       
Házassági évfordulónk megünneplése alkalmából feleségemmel részt vettünk egy Mesadán, egy San Pedro-kaktusszal (huachuma) végzett szertartáson, amitől én valósággal rettegtem.
 
Néhány évvel korábban keresztülmentem egy entheogén-élményen (előzetes felkészülés és setting nélkül), és az akkor darabokra szedett. Úgy éreztem, hogy megszűnök létezni a világban, s csak a saját félelmetes elszeparáltságom maradt. Ahelyett, hogy jobban lettem volna tőle, csak régi félelmeimet hozta felszínre. Úgy döntöttem, hogy többé nem térek vissza arra a helyre.
 
De a körülmények úgy hozták, hogy a szinkronicitás révén ránk talált az újabb alkalom. Amennyire rettegtem részt venni egy újabb „pszichedelikus” ülésen, az alkalom épp annyira felelt meg a csillagok állásának. A sámán biztosított róla, hogy minden rendben lesz, és hogy ő majd elősegíti a gyógyulásomat. Ráadásul, amikor poszttraumatikus stressz zavarral diagnosztizáltak, kiderült, hogy van egy szívbetegségem, ami főleg pánik esetén tör elő. Erre azt mondta, hogy a San Pedro, amit ő „szerető mester” névvel illetett, arra is vigyázni fog.
 
A San Pedro-kaktusz (Trichocereus pachanoi) a sámánok által az egyik legrégebb óta használt entheogén növény, melyről tudomásunk van. A Peru északi részén élt Chavin-kultúra vésetein található San Pedro-ábrázolások Kr. e. 1300-ig nyúlnak vissza. A San Pedro nevet Latin-Amerika európai gyarmatosításának hajnalán kezdték használni. Még ma is létezik egy legenda Szent Péterről, miszerint felhasználta a kaktusz titokzatos erőit, hogy felfedezze a Mennyország elrejtett kulcsait, és azok létét az emberiség tudomására hozza. A sámánizmus két vezető tudósa, Ross Heaven és Howard Charing így fogalmaz: „ A San Pedro, „a mesterek mestere” képessé teszi a sámánt, hogy népe számára megnyisson egy kaput a látható és a láthatatlan világ között.” A San Pedrot nagy gyógyítónak tartják legyen szó akár mentális, fizikális, érzelmi vagy spirituális betegségekről. Ez a hétköznapi ember számára talán homályosnak tűnhet, de a sámánok szerint a természet telve van értelemmel: „Meglehet, hogy növény, de ott lakozik benne a szellem, ami tudatos, amely mindent lát, ami a növény lelke, ami az esszenciája és amitől olyan élő.”
 
Ahogy megérkeztünk a sámán kunyhójához, a félelem egyre feljebb tört bennem, s a szívem úgy lüktetett, hogy kezdtem magam egyre csak rosszabbul érezni. Nagyjából 20 ember jött el a szertartásra, beleértve a két auxilliot (a sámán megbízottai, akik figyelnek szükségleteinkre és akik felügyelik a légkört, akár egy szakrális tárolót). Idegesen várakoztunk a kunyhó előtt, miközben hallgattuk, ahogy bent a sámán rázza a csörgőit és énekel. Egyesével hívtak be minket.
 
Én a kunyhó északkeleti részén foglaltam helyet. Mivel a sámán előzetesen tudta, hogy kik vagyunk, a San Pedro-főzetet külön névre szóló imákkal készítette el. Ezenkívül a szobát úgy rendezte be, hogy energiáink a négy fő irányra hangolódjanak. Miközben ültünk, kedvesen elmagyarázta, az éjszaka hogyan fog zajlani. Ezután kezdetét vette a szertartás, mi pedig odavonultunk a mesa elé.
 
A mesa „a sámán oltára, melynek szakrális terítőjére ízléses elrendezésben erőtárgyakat helyez.” A mesa ezenkívül még kifejezi a négy fő irányt, melyek a négy fő elemet jelképezik, melyeknek tisztelettel adóztunk: Pachamama délen a Földanyát képviseli; Mama Killa nyugaton a vizet, Hold Nagyanyát; Wiracocha északon a levegőt, a Lelkek világát, Inti pedig keleten a tüzet, a Napot. Végül pedig középen jelenik meg K’uychi az egyetemes középpont, az axis mundi.  A sámán közvetítésével energetikai kölcsönhatás jött létre köztünk és a mesa között, mely az éjszakai szertartás biztos pontjává vált számunkra. Az este további részén a táplálékot és még a vizet is a mesa kellett, hogy jelentse.
 
A sámán megáldotta az italt, és először ő ivott belőle. Így válik képessé rá, hogy amíg kliensei is megisszák adagjukat, addig ő energetikailag lássa, diagnosztizálja és gyógyítsa betegségeiket. Aztán egyesével felhívott minket, hogy igyunk ugyanabból a kehelyből. Mikor a nevemet szólította, majdnem elájultam szorongásom következtében. Amikor felálltam, remegtem a katatonikus félelemtől, s úgy vert a szívem, hogy beleszédültem. Talán vissza kéne fordulnom, gondoltam magamban, nem kell ezt csinálnom, nem igaz? Egyre csak Terence McKenna szavai zúgtak a fejemben: „A rettegés érintése rányomja a tapasztalatra a hitelesség bélyegét, mert azt jelenti, hogy mindez valóságos.” Akkor azonban eszembe jutott a sámán hetekkel korábbi tanácsa: „Ha tartasz tőle, az azt jelenti, hogy éppen erre van szükséged.” Le kell hát győznöm félelmeimet.
 
A mesa déli oldalán ültem le, így belátva a kunyhó többi részét. Remegő kezeimbe ragadtam a kelyhet, és a főzetbe suttogtam imáimat: „Adj nekem bátorságot, San Pedro! Segíts túllépnem félelmeimen és fájdalmaimon! Meg akarom tudni, hogyan kell szeretni. Hadd legyek a Lélek hajója!” A társaság felé emeltem a kelyhet: „Salud!”. Ők pedig visszajeleztek: „Salud!” És akkor megittam
 
Most már nincs visszaút, mondtam magamnak, legjobb lesz megadni magad a folyamatnak.
 
*  *  *
 
Fájdalmatok a megértést magába záró héj megtörése. (…)
 
Fájdalmatokat gyakorta magatok választjátok.
 
Ez az a keserű ital, amellyel a bennetek lakozó orvos gyógyítja beteg éneteket.
 
Bízzatok tehát az orvosban, és csöndes nyugalommal igyátok orvosságát…
 
(Khalil Gibran: A Próféta)
 
 
Miután mind végeztünk, elfoglaltuk pozícióinkat. A sámán és auxillioi elfújták a néhány megmaradt gyertyát a kunyhóban, teljes sötétséget teremtve, melyen csak a halványan ragyogó Hold világított át az ablakokon keresztül. A Huachuma-szertartásokat általában éjjel tartják, amikor legteljesebb a sötétség. Joseph Campbell, mitológus szerint: „Amióta a kinti világ az örökké tartó éjszaka színhelye, a sámánnak éjjel kell végeznie szertartásait.” Azonban a hirtelen sötétség meglehetősen zavaró volt, s én felkészítettem magam az ismeretlenre.
 
Mielőtt a sámán belekezdett volna gyógyító munkájába, az első órában még hagyta, hogy a San Pedro kifejtse bennünk a hatását. Kitartóan koncentráltam a légzésemre, s megpróbáltam lenyugtatni szívem zakatolását. Be és ki, légzésem ritmusával próbáltam úrrá lenni a testem fölött. Nem sokkal később aztán elkezdtem látni és érezni a San Pedrot a gyomromban. Foszforeszkáló lila folyadékként jelent meg, mely polip-szerű csápjaival kifelé nyújtózott. Eszembe jutott McKenna leírása egy ibolya-színű pszichofolyadékról, melyet az entheogén ayahuasca hatása alatt álló sámánok láttak: „…egy olyan anyag, melyet ibolya-színűnek vagy mélykéknek írtak le, s amely folyadékként viselkedik. (…) Ezt az ibolya-színű folyadékot a test termeli, és annak felszínén, a bőrön is megjelenik, akár az izzadság. A jivarok varázslataik nagy részét eme különleges anyag segítségével végzik. (…) A folyadék jellege messze túl van a mindennapi tapasztalatokon: a téridő terméke vagy talán az elme anyaga(?)…”  Ez a „pszichofolyadék” pedig ott keringett bennem és körülöttem, hogy ráleljen a betegségre. Azonnal munkára fogta magát. Természetesen nem teketóriázott sokat, már rá is kúszott  a szívemre, mely valósággal száguldott a félelem következtében. Ráadásul, ahogy a „pszichofolyadék” magába burkolta, még csak gyorsabban kezdett verni. Elhatalmasodtak rajtam a félelmeim: Hogy kerültem ide? Meg tudok még szökni ebből a helyzetből? Mi lesz, ha meghalok? Mi lesz, ha szívroham tör rám? Mi lesz, ha maradandó pszichózissal térek majd vissza?
 
Az első óra után a sámán belekezdett a munkájába. Aztán az embereket egyesével a mesa Főoltárához hívta, hogy diagnosztizálja őket, és hogy ők pedig kiadhassák magukból, amit ki kell adniuk. Ahogy a sámán megállapította a betegséget, a mesa és a San Pedro vezetésével neki látott azok kezeléséhez. A kezelés sok formát ölthetett attól függően, hogy mi kínozta az egyént:  csörgők használata, a lélek visszakeresése, éneklés, különböző sípok használata, tollak rázása, botok rázása, szívás, fújás és köpés. Bármi történt is, mindegyikünknek végig kellett ülnie a többiek gyógyulási folyamatát, s mindezt teljes sötétségben. Ha valaki nyögött fájdalmában, mi is éreztük azt a kínt. Ha a sámán megrázta a csörgőjét, az egész testünkben visszhangzott, mintha bennünk rázták volna meg. Ami olyan érdekes volt az egészben – és ami az elején egyben meg is nehezítette a belső munkát a San Pedroval – az a közösségi élmény volt: Az üzenet, amit elkaptam a következő volt: nincs kiút, mind együtt veszünk részt ebben!
 
A félelmem időnként ismét ijesztővé vált. Emellett úgy éreztem, hogy a szívem ki fog merülni. Azonban a szertartás lefolyása inspiráló erővel bírt számomra. Rápillantottam feleségem fekete alakjára, és valahogy tudtam, hogy valamilyen nehéz fájdalommal küzd. Nagy szeretetet éreztem iránta, s csak arra vágytam – bármilyen ellenszolgáltatás vágya nélkül –, hogy kényelmet biztosíthassak neki. Lágyan megsimogattam, majd ránéztem a sámán és auxillioi árnyékos sziluettjeire, ahogy pácienseikkel foglalkoztak. Az egész lelkesítő erővel hatott rám. Amennyire rettegtem attól, mikor mondják ki a nevemet, olyan gyorsan adta át a lelkesedés a rettegés helyét a San Pedronak való váratlan megadásnak.
 
Aztán a sámán szólított: „Danielle.”
 
 
 
Hogy ami bennetek a leggyöngébbnek és legzavarodottabbnak látszik,
az a legerősebb és a legeltökéltebb.
 
(Khalil Gibran. A Próféta)
 
 
Felálltam. Nem tudom, hogyan, de sikerült. Anélkül, hogy elestem volna, anélkül, hogy félelmemben összeomlottam volna. Végigsétáltam a szarvasbőr szőnyegen a mesa északi oldalához. A sámán,, aki a déli oldalán ült, engem nézett és a kórmeghatározásra készült. Aztán meglepetésszerűen, a félelmeim ellenére, a bátorság hulláma söpört rajtam végig. Úgy éreztem, itt az ideje megfogalmazni a célomat:
 
„Daniel Erin Moler vagyok: Magamhoz szólok. Segíts ebben, San Pedro!”
 
A sámán ezt verbálisan tudomásul vette. Ezt követően az auxilliok egyike egy singadot (dohánylevelek alkoholba áztatva kagylóhéjban) hozott nekem. Utasítottak, hogy lélegezzem /csorgassam a singadot a bal orrlyukamba, hogy megszabaduljak attól, amitől meg akarok. (Ekkor kifejezetten ideges voltam, mert még sosem használtam azelőtt Neti kannát.) A sámán rázni kezdte a csörgőit. Én közben csorgattam a folyadékot az orromba, elképzelve, hogy félelmeim elszállnak belőlem…köhögtem, fuldokoltam, s közben csak öntöttem a lét az arcomra. A csörgők leálltak, én pedig , hogy nyomatékosítsam a hatást a kagylóból a mesára fújtam egy hatalmasat. Aztán jött a második singado, amit a jobb orrlyukamba kellett beöntenem, s elképzelnem, hogy mit szeretnék az életembe beköltöztetni. Újból megszólaltak a csörgők. Ekkor, elképzelve a szeretetet és a bátorságot, már könnyebben lement. Valami átömlött rajtam, ahogy a mesára prüszköltem. Erőt éreztem, hatalmas és varázslatos erőt. Azonban nem azt a domináló fajtát…hanem azt az igazi, gyógyhatásút, a lágy erőt.
 
A sámán ezután közelebb jött hozzám. Elővett egy botot, mely az én frekvenciámmal rezonált, és elkezdte munkáját. A botot használva hatalmas erőket és lelkeket hívott segítségül, hogy eltávolítsák a gátakat az utamból, melyek akadályoztak volna célom elérésében. A bot révén igyekezett kibontakoztatni a huachát (nehéz és sűrű energia felhalmozódás stressz okozta blokkokban) a testemben…közben felfigyeltem rá, hogy a szívem környékén különösen erőteljesen kellett végeznie a gyakorlatot. Ezután többször a mellkasomra tapasztotta ajkait, s megpróbálta kiszívni a huachát. Közben köhögött a mérgeitől, majd a mesára köpte. Ez az ayni, az univerzummal fellépő szent energetikai kölcsönhatás gyakorlata. Ezt követően a sámán Agua de Floridával lötykölte be a nyakam hátulját, az arcomat és a testem többi részét is. Majd visszasétálva a mesához, a sámán kiválasztott egyet a számos artes (a mesán elhelyezett gyógyító erejű tárgyak, melyeket a páciens energiamezőjének megtisztítására használnak) közül, s visszatérve a kezembe nyomta Egy márványszív volt. „Fogd ezt a szívet,” mondta. „Menj vissza a helyedre! Az este további részét töltsd azzal, hogy kinyered belőle az energiát! Jól csináltad, testvér.”
 
Aztán megölelt.
 
 
 
Mert amiként a szeretet koronával ékesít, azonképpen fog keresztre feszíteni is. Amiként növekedéseteket segíti elő, azonképpen nyeseget is.
 
Amiként felszárnyal magasságotokba, és megsimogatja leggyengébb ágaitokat,
 
Azonképpen száll le gyökereitekhez is, és megrendíti őket a földhöz való kapaszkodásban.
 
(Khalil Gibran: A Próféta)
 
 
Abban a pillanatban valóban a testvérének éreztem magam. Sosem voltam igazán közeli viszonyban a családommal. Egy olyan egészségtelen környezetben nőttem fel, mely megnehezítette számomra a kapcsolatok befogadását, hogy egyáltalán szeressek vagy viszont szeressek. Még a barátságaim is ezzel a méreggel lettek átitatva. Most erősebben, mint bármikor ezelőtt, szükségem volt rá, hogy tudjak szeretni…a feleségemért, a gyermekeimért és mindenkiért, aki hozzám közel áll. Amikor a sámán megölelt, miközben a kezemben tartottam a márványszívet, igazán éreztem az összeköttetést. Életemben először éreztem, hogy igazán szeretnek, és hogy igazán hálás vagyok az univerzumnak.
 
Ami igazán kinyilatkoztató jelenséggel bírt, az a márványszív kinézete volt. Egy évvel azelőtt a feleségem talált a parton egy szív-alakú követ és nekem adta ajándékba. Azóta az ágyam mellett tartottam, mint kedvenc gyógyító darabomat. Amikor először meglátogattam a sámánt, ő egy kicsi szív-alakú követ, artest adott nekem, ami ugyanabból az anyagból volt, mint amit a feleségemtől kaptam, amit egy hawaii parton talált. Ez a darab segít uralkodni a félelmeimen és a haragomon a rázósabb helyzetek alkalmával. Egy héttel azelőtt pedig a feleségem egy szintén szív-alakú darabbal lepett meg, melyet fából faragtak, mely azóta személyes mesám nélkülözhetetlen kellékévé vált, és amit (a sámán tudta nélkül) elhoztam a szertartásra, hogy segítsen a gyógyulásomban. Az üzenet, hogy kaptam még egy szívet, annyira nyilvánvaló volt, hogy lelkemben tiszta és közérthető adományként visszhangzott.
 
Mindezek után akár órákat is mesélhetnék a látomásokról, melyeket a San Pedro nyújtott, miután a sámán befejezte gyógyító munkáját: a puma arcról, mely megjelent előttem, a rovar-szerű kézművekről, az ablakban előre és hátra táncoló San Pedro-kaktuszokról, az univerzum zengő rezgéséről, mely szó szerint (fizikálisan) rezgésbe hozta a testemet is, a bepillantásról szent eredetünkbe, a kapcsolatunkról a Csillag Emberekkel, arról, hogy az egyik ilyen Csillag Lény kiválasztotta lényemet, hogy vezessen, és elkövetkező sámáni tanulóévei alatt tanítson, vagy az „ibolya-színű pszichofolydékról”, ahogy az szivárgott ki a többi résztvevő pórusaiból. Ez mind szép volt, és varázslatos, de az egész este lényege mégsem ez volt.
 
Amikor a gyógyító munkák befejeződtek, hajnalig vártunk. Ahogy a Nap lassan felbukkant a horizont fölé, izzása egyre fényesebbé és egyre erősebbé vált a kunyhóban, a sámán auxillioival a mesa közepén éppen refrescot készített. A refresco egy citrusfélékből készült ital, melyet az egész éjszakás San Pedroval végzett munka után testünk megfiatalítása érdekében készítettek. Volt benne cukor, gyümölcsdarabok, virágszirmok és az a játékos öröm, amelyet a sámánból és az auxilliokból áradt, miközben készítették. Amikor elkészült, az auxilliok mindenkinek hoztak egy pohárral, s egy csók kíséretében átadták nekünk. Az ital a zamatával az éjjeli élményeinkből visszakapcsolt minket a Földhöz.
 
Majd jöttek a virágok. Mindannyian kaptunk egy-egy fehér rózsát, melyet éjjelre az ágyunk mellé kellett raknunk, s elalvás előtt egy szirmot megennünk, hogy a San Pedro folytathassa munkáját bennünk. A sámán ekkor feltett magára egy majdhogynem groteszk fejpántot, amiről kövér labdák csüngtek hátra. Míg mi álltunk, ő vidáman odatáncolt mindenkihez, s aromatikus vizet permetezett a nők mellére és a férfiak mellkasára, virágok kivonatait csorgatta trikóinkra, s virágporral szórt meg minket. Mi pedig gyermekekként nevettünk és kacagtunk, miközben olajokban áztunk, és úgy illatoztunk, mint egy egzotikus kert. Az egymással való kapcsolatunk határtalanná vált…mint egy nagy kígyó, mely a saját farkába harap, a végtelen uroborosz, T'eqsimuyu Amaru. Örökké őrizni fogjuk ezt a közösen megélt élményt. A San Pedro mindig benne lesz szervezetünkben beleolvadva minden DNS-ünkbe. Mindig megmarad a mi Nagy Tanítónknak, a „Szerető Mesternek.”
 
Mi tanultam tehát? Mert ugye ez az egész a tanulásról szól, nem igaz?
 
 
 
Ne mondjátok: „Megtaláltam az igazságot”; mondjátok azt: „Találtam egy igazságot”.
 
Ne mondjátok: „Megtaláltam a léleknek útját”. Mondjátok: „Találkoztam a lélekkel, mely az én utamon jár”.
 
Mert a lélek minden úton jár.
 
Mert a lélek nem egyenes vonalon jár, sem úgy nem nő, mint a nádszál.
 
A lélek kibomlik, mint a megszámlálhatatlan szirmú lótuszvirág.
 
(Khalil Gibran: A Próféta)
 
 
Magamat is megleptem azzal, hogy mennyire nem az élmény vizuális oldala kötött le. Tekintetbe véve érdeklődésemet a pszichedelikus jelenség – és művészetek iránt, úgy gondoltam, hogy utazásom első számú katalizátora a San Pedro vizuális oldala lesz. É mekkorát tévedtem! Teljes mértékben az éjjeli szertartás kötötte le a figyelmemet, nem pedig a kaktusz látomásos hatásai.
 
Amit a San Pedrotól megtanultam, hogy miként érdemes és kell szeretni. A sámán a szeretet tiszta megtestesülése. Bármin is kellett azon az éjjelen keresztül mennünk, a sámán is keresztül ment rajta. Ő is ugyanabból a kehelyből ivott, akárcsak mi. Amikor jutott időnk a San Pedroval végzett belső munkára, a sámán akkor is minden pillanatát azzal töltötte, hogy magából adjon, hogy magából sugározzon. Ha kellemetlen is volt, amikor a singadot  orrlyukainkba kellett öntenünk, a sámán azt kétszer csinálta végig. Miközben mi a földön ültünk, ő folyton-folyvást talpon volt és dolgozott…minden percben távolította el a huachát és gyógyította szellemünket és lelkünket. Az este során fáradhatatlanul csak magából adott át, az Ilama, az önfeláldozás igaz megtestesüléseként. A sámánból az én sámánom lett. A Krisztus-tudat igaz megtestesülése. Most már értem, hogy a perui sámánoknak miért nem okozott gondot Krisztus történetét beleolvasztani a Pachakúti Mesa hagyományába. A kereszt általában a K’uychi helyén áll, a mesa szívében, az Egyetemes Szívben. Jézus Krisztusnak ugyanez volt az élete, és ugyanez volt az üzenete.
 
A sámánok munkásságuk révén tovább viszik az ő történetét, önzetlenül átadják magukat a gyógyító élménynek és megtestesítik az önfeláldozás Egyetemes Tudatát. Mert így kell szeretni: félelem nélkül, a viszonzás elvárása nélkül. Átadni magunkat valaki másnak önzetlenül és végtelenül: ez a gyógyítás/gyógyulás és fejlődés egyetlen módja. A San Pedro megtanított rá, hogy semmi jó nem származik abból, ha tartósan leragadunk fájdalmainknál és sérüléseinknél.  Az ugyanis csak még több fájdalmat és sérülést okoz. Átadni magad másoknak félelem és határok nélkül lehetővé teszi a szíveknek gyógyulását. Ahogy valaki azzá lesz, ami lenni akar. Ahogy a sámán is különböző gyógymódokat alkalmazott attól függően, hogy kinek mire volt szüksége, úgy nekem is úgy kell szeretnem a számomra fontos embereket, ahogy nekik arra saját szükségleteik szerint szükségük van, nem pedig úgy – ahogy régen tettem - , ahogy nekem van rá szükségem.
 
Megvilágosodtam? Nem. Az életem hirtelen jobbra fordult? Nem. Ezeket magamnak kell elérnem. Amit a San Pedrotól kaptam, az erős hála érzete és a bizonyosság, hogy tudom mit kell tennem és tudom, hogyan…mély, energetikai önbizonyosság, melyre soha nem tehettem volna szert egy könyv, egy tanfolyam vagy egyéb külső forrás révén. A San Pedro belém költözött, és nincs kétségem afelől, hogy az elkövetkező évek során is továbbítja majd felém misztikus tanításait. Ráadásul emberi és kozmikus összeköttetést teremtett meg köztem és a sámánom, a curanderom, mint tanítóm, vezetőm és testvérem között.
 
„A sámáni hatalom nem az egyetemes igazság és rend megismerésén keresztül érhető el, hanem inkább a fejlődésnek való örömittas engedés  újra és újra felfedezése útján.”
 
 
 
Magvai vagyunk az állhatatos növénynek, és érettségünkben ,szívünk kiteljesedésében adatunk át a szélnek, hogy szétszórjon minket.
 
(Khalil Gibran: A Próféta)
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.