Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Daniel Pinchbeck: Éjszakai utazók

2011.05.03

Részlet a szerző Breaking Open the Head: A Psychedelic Jorney Into the Heart of Contemporary Shamanism (Résnyitás a Koponyán: Egy Pszichedelikus Utazás a Kortárs Sámánizmus Szívébe) c. könyvéből.

 

 

(Walter) Benjamin számára a kapitalizmus felemelkedése nem pusztán technológiai és racionális erőink felébredése volt. Egyben egy „új álmokkal megtöltött alvásként” is értelmezte, behódolásként a veszélyes „mitikus erőknek.” Az ok, a racionalitás és a tudományos empirizmus ugyan eltakarták sötétebb ellentéteiket, de el soha nem oszlatták azokat. Tulajdonképpen a modernizmus mechanisztikus ideológiája, az ősi „extatikus transzot” az árucikkek hipnotikus forgalmával felcserélve, az emberiséget különösen veszélyes és sérülékeny pozícióba terelte. A múlt századok írói felfedezték ezt a szakadékot a kauzális és az irracionális között, amikor az ébredés bizonytalan természetére, az álmok meggyőző erejére és a transzállapotok mágikus erejére koncentráltak. 
Nem akadt olyan író, aki a mentális élet eme ideiglenes és köztes állapotait szellemesebben és merészebben fogta volna fel, mint William Shakespeare. Shakespeare munkáiban a tudatos élet újra és újra, mint a transz egy formája tűnik fel. A darabjait olvasva vagy nézve felismerni véljük, hogy a valóság hajlik arra, hogy csodás események és különös egybeesések sorozatának formájában fedje fel magát. 
A modern kor kezdetén Shakespeare segített meghatározni a modern tudatot – vagy talán pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy műveinek eleven kétértelműsége és nyelvi nyitottsága egy olyan ösvényt tárt fel, melyre a modern tudatnak nem akaródzott rálépnie. Műveit akkoriban írta, amikor Európa épp lerázta magáról a múlt animisztikus és mágikus hiedelmének maradványait. Legemlékezetesebb pillanatai közül néhány, mintha épp ezt az átmenetet dramatizálná – például ahogy Prospero eltöri  pálcáját és feladja hatalmát A Vihar végén. „A dráma a mágia tagadását siratva születik,” írta a műkritikus Northrop Frye, „és A Viharban és más művekben az örökségére emlékszik.” 
Ahogy Shakespeare is írta, akkoriban az inkvizíció rengeteg boszorkányt égetett el máglyán. Az Ecstasies: Deciphering the Witches’ Sabbath (Önkívületben: A Boszorkányszombat Megfejtése) c. könyvében a történész Carlo Ginzburg az inkvizíció bíróságának dokumentumait tanulmányozta, az üldöztetések papírnyomait, melyek behálózták Európa térképét. Ginzburg szokatlan stratégiája abban állt, hogy a vádlók beszámolóit használta fel annak érdekében, hogy megismerje a vádlottak hiedelemredszerét és látomásos technikáit. Olyan tanúvallomásokat vizsgált meg, mint a következőt egy skót boszorkányperről:
 
1597-ben egy Andrew Man nevű férfi arról számolt be a bíráknak Aberdeenben, 
hogy látogatást tett a Tündérek Királynőjénél és az ördögnél, aki egy szarvasbika 
alakjában jelent meg, és a hóból emelkedett ki egy nyári napon a betakarítás idején.
Christsonday (Isten vasárnapja) volt a neve. Andrew Man pedig megcsókolta a
hátsóját… A tündérek étellel pakolták meg az asztalt, zenéltek és táncoltak. Árnyékok
voltak, de emberi kinézettel és ruhákkal. A királynőjük gyönyörű volt, és Andrew Man
testi kapcsolatra lépett vele.
 
Az Andrew Man-féle varázslat éjszakája a Szentivánéji Álom darabjára emlékeztet. Zuboly és a tündérek jeleneteihez Shakespeare talán éppen egy ilyen tárgyalás aktáját nézhette át, s a szemtanúk beszámolóit szőhette művébe, ahogy Steven Spielberg Harmadik Típusú Találkozások c. filmjéhez is az UFO-k által elrabolt személyek történeteiből merítettek. 
Shakespeare lehetővé tette kereskedőkből és nemesekből álló közönsége számára, hogy újra átéljék azokat az animisztikus és fantasztikus hiedelmeket, melyektől társadalmuk épp akkoriban fosztotta meg magát. A Tündérkirálynővel való viszonyából felébredve, Zuboly így szól: „Ember szeme nem hallott olyat, ember füle nem látott olyan, ember keze nem képes azt ízlelni, se nyelve felfogni, se szíve kimondani, milyet álmodtam én.” A shakespearei látványosság néhány órájára a közönsége újra ráeszmélt a mágikus gondolkodás archaikus erejére – vagy legalábbis annak színházi mimézisére, mely azonban így is segített neki egy mélyebb meggyőződéssel felismerni és átlépni konzervatív hiedelmeit. A színdarabok szintén megjelölték a választóvonalat a régi képzelgések és az új valóságok között. Ahogy a modern kor felemelkedett, a megváltozott tudatállapotok belső élményei helyett a képzelet birodalmának művészi ábrázolása lett az egyetlen út, melyen keresztül az emberek többsége egy törékeny láncszemmel a mágikus birodalmakhoz kapcsolta magát. Ez mind a mai napig így is maradt. 
A shakespearei drámában a mágia saját visszavonulását adja elő – a tettek világából való visszavonulását a szavak, kifejezések világába. Nyelvezete, a hasonlatokkal és metaforákkal való szüntelen játszadozásával együtt, a transzformáció alkímiai folyamatát jeleníti meg. Ahogy Theseus mondja ki a Szentivánéji álomban:
 
Szent őrületben a költő szeme
Földről az égre, égből földre villan,
S míg ismeretlen dolgok vázait
Megtestesíti képzeletje, tolla
A légi semmit állandó alakkal,
Lakhellyel és névvel ruházza fel.
 
Shakespeare nyelvezete a görög mitológiából merítette inspirációját az átváltozásról, ahol istenek és emberek alakulnak át állatokká és növényekké, valamint hősök lépnek be az alvilágba vagy az istenek birodalmába különböző költői és sámáni célokkal. A nyelven keresztül a költő átveszi a sámán vagy a mágus szerepét, amikor „ismeretlen dolgok vázait megtestesíti képzelete” és „a légi semmit állandó alakkal, lakhellyel és névvel ruházza fel.”
Az ébredés tárgya szorosan kapcsolódott a személyiség témájához. A hétköznapi tudatosság állapotába karakterei álmokból, mágikus drogok hatása alól - melyek beszövik érzékelésüket - és káprázatokból - melyek lidércnyomásként nehezednek rájuk - térnek vissza. De az ébredés, a varázslat megtörésével, egy paradox pillanat: az öntudatlanságból visszatérve – Rómeó és Júlia a kriptában, Lady Machbet felriadva az alvajárásból vagy Zuboly, aki az erdőben ébred – Shakespeare főhősei nem kísérelnek meg megszökni a káprázat elől, hanem a transz, az önfeledés egyik szintjéről egy másikra lépnek át.
Northrop Fyre szerint a szisztematikus revelációk Shakespeare darabjainak a végén „a felismerés talizmánjából erednek, mely ráébreszti az elmét a valóságra.” A talizmán lehet egy szellem, egy szobor, egy rég elveszett barát hirtelen megjelenése vagy egy emlék. A „felismerés talizmánja” visszaállítja az igazságot a világnak, bár a kimenetel sosem veszíti el teljesen kettősértékűségét. A komédiáiban ez az ébredés vezet pozitív végkifejlethez, a tragédiáiban viszont éppen ez idézi elő az elkerülhetetlen végzetet. 
Shakespeare művei az álom és az ébrenlét közötti határt fedik fel. Szereplői gyakran viselkednek úgy, mint akiket megigéztek, még akkor is, amikor ébren vannak. Könnyen elfelejtjük, hogy miközben ébren vagyunk, mi is a tudatosság különböző szintjeibe merülünk alá – féltudatos állapotban vagyunk, amikor álmodozunk, elmélázunk vagy reklámokat nézünk, amikor figyelem nélkül belefeledkezünk valamibe. A modern empiricizmus ébredése megtagadta a shakespearei „csodálatos intuíció” képességét, az archaikus tudat „anyagtalan pompáját”, melyet különös antropomorfikus szellemek, tündérek, nimfák stb. népesítettek be. Puckot vagy Pánt és vegyes összetételű követőiket a modern korban felcserélték a Sátánnal. Elvágva a természetben, mint szellemben és a természet többértékű szellemeiben való ősi hittől, a modern elme egyre jobban önnön egyedüli státuszára kezdett figyelni. Önmagán kívül semmi, sem az állatok, sem a szellemek, sem a bennszülöttek bölcsessége, mellyel a felfedezők találkoztak útjaik során, nem rendelkezhetett logikával és értelemmel.
 
Mik voltak tehát az alapelvei az elveszett mágikus világnak, melyeket Shakespeare megidéz, majd eloszlat a Szentivánjki Álomban, A Viharban és más műveiben? Az Ecstasies lapjain Ginzburg terjedelmes kísérletbe fog, hogy lehámozza „a régi hiedelmek fokozatos, évszázadon keresztül elördögiesített héját, mely csak foszlányaiban jutott el hozzánk kanonizálókon, inkvizítorokon és bírákon keresztül.” A boszorkányperek dokumentumai között elrejtve rá is bukkant ama hiedelemrendszer lejegyzéseire, melyet az egyház a kihalás szélére utasított. Ami először még csak erkölcstelen érintkezésnek minősült a különböző szellemekkel – jókkal, rosszakkal vagy semlegesekkel – az később már ördögi játékká avanzsálódott a Sátán kegyenceivel. 
Amikor a vádlottak, mint Andrew Man, vallomásaikba olyan keresztény kifejezéseket szőttek, mint amilyen az „ördög”, az Ginzburg szerint egy olyan „mély és tudattalan reakció volt, mely a kereszténység fátylával vont be egy még ősibb hitréteget.” Ginzburg egész Európa-szerte talált példákat ezekre az ősi hiedelmekre. Ezek a szájhagyományok inkább a nőiséggel álltak közelebbi kapcsolatban, mint a patriarchális szövegek dogmáival. 
A The Long Trip-ben, mely a látomásos növények történelem előtti időkig visszanyúló használatát tekinti át, Paul Devereux azt mondja, hogy a „Boszorkányok”, akiket az egyház halálra ítélt, „valójában egy ősi hagyomány gyakorlói, az „éjszakai utazók” voltak. Észak-Európában qveldriga, „éjszakai lovas” vagy myrkiada „az éjszaka lovasa” néven ismerték őket.” A hagyomány részeként egy nő, akit jósnőként tartottak számon, magára öltve az istennő – helyszíntől függően ez lehetett Freya, Diana vagy Hela - rituális ruházatát „egy csoport lánnyal különböző falvakba utazott, hogy előadják látó révüléseiket.” Mint a furcsa nővérek a  Macbeth-ben, egy ősi európai sámánizmus örökösei voltak. Mint a sámánok szerte a világban, a látnoknő és a követői is használtak növényeket, hogy önkívületbe essenek: „Az éjszakai utazók vadonba való repülése természetesen egy transzcendens utazás volt a tudattalan elme mélyebb rétegeibe, egy „szellemi repülés”, melyet általában a repülő kenőcsben található hallucinogének révén idéztek elő.”
A premodern világban a városokon kívüli lakosság aktív kapcsolatot tartott fenn a természetben megbúvó szellemekkel és más elemi lényekkel. Úgy tartották, hogy a még éppen érzékelhető határain túl fekvő titkos királyságokból „a jó szomszédok” hatással vannak az emberek kapcsolataira, a birodalmak sorsára, az időjárásra és valamennyi természeti eseményre. Shakespeare sokszor előhozta darabjaiban a mágikus birodalmakról való csökevényes tudás témáját. 
A modernitás megérkezésével, a népi tudás eme arénáját az érzékelés minden szokványostól eltérő formájával egyetemben kitiltották a nyugati irodalomból és intellektuális életből, a tündérmesék és a molyette mítoszok birodalmába száműzve őket. A modern kultúra, mely a merkantilzmusnak, az iparosodásnak és a tudományos haladásnak szentelte magát, éles különbséget tett álom és ébrenlét, tétlenség és produktivitás, gyermek- és felnőttkor, valamint az emberi tudat és a természet érzéketlen világa között. A tudattal bíró entitások – melyek alkalmanként ugyan megmutatkoznak, de legtöbbször csak transzállapotokban vagy álmokban találkozni velük – számos rendjének létezését mind az egyház, mind az állam megrögzötten tagadta.
Miután kiirtotta a boszorkányokat és a sámánokat, valamint elpusztította a látomásos hagyományaikat, a modern világ a művészekre és a költőkre bízta, hogy elkészítse fakó hasonmását annak, ami elveszett. Shakespearetől Spielbergig, William Blaketől Joseph Beuysig ezek a művészi megidézések helyettesítették a természetfeletti „másikkal” való találkozás átalakító erejét vagy a módosult tudatállapotok személyes tapasztalatát. Amit kiutasítottak az emlékezetből, és amitől megfosztották a tudatosságot, most katartikus látványosságként válhat élvezhetővé, vagy újfent gúnyt űzhet belőle a „racionális” kritikus elme. A modern világban a művész vette át a sámán szerepét. Hogy kierőszakolja a tudatosság egyetlen elfogadott állapotát, a modern emberiség minden közvetlen kapcsolatát elveszítette nem emberi árnyékaival. 
 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.