Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Jim DeKorne: Solve et Coagula

2011.04.19

A következő írás a szerző  The Cracking Tower: A Strategy for Transcending 2012 (Az összeomló torony: stratégia a 2012-es megújulásra) c. könyvéből származik.

 

Jonah visszautasítása, hogy kövesse a belülről jövő hangot, lehetővé tette, hogy az öntudatlanság kegyelmi állapotában maradjon. Csak ezt követően talált rá saját végzete. Ilyen az ember oly sokra magasztalt szabadsága és arroganciája. Ha nem fogadja el a belső útmutatást, egyszerű bábbá válik kiszolgáltatva a sorsnak. Ha szembehelyezkedik a belső hanggal, azt állítva, hogy szabadon megválaszthatja, hogy mit akar tenni, akkor visszavonhatatlanul a sárkány áldozatává válik. Kizárólag akkor beszélhetünk egyáltalán szabad akaratról, ha önkéntesen választja azt, amit kötelessége megtenni. Ami a belső hangot illeti, az az ő belső törvénye, és saját felelősségére nem engedelmeskedik neki. - M. Esther Harding, Psychic Energy (Pszichikus Energia)

 
A sámánizmus olyan tudáson alapul, melyet az emberek többsége már elfelejtett. A tudáson, miszerint örök, multidimenzionális létezők vagyunk, akik csalóka, halandó életet élnek egy három dimenziós térben. Az emberiség kötelessége visszanyerni ezt a tudást és megtanulni teljes értékűen működni mind a fizikai, mind a metafizikai birodalmakban. Hatalmas erők terelnek minket folyamatosan ezeknek a potenciáloknak a teljesebb megértése felé. A pszichedelikumok hasznos eszközök lehetnek e munka során, azonban visszaélni is könnyű a használatukkal. Az ok, amiért a kultúránkban kialakultak az ezekkel a szerekkel való visszaélés problémái, arra vezethető vissza, hogy elveszítettük spirituális gyökereinket: nem csak hogy nincsenek kultúra jellegzetes útmutatók a tudatmódosító katalizátorok használatára vonatkozóan, de még csak tudni sem akarjuk, hogy kik vagyunk, és a felfedezésre alkalmas életképes stratégiákat is tabuként kezeljük. A sámánizmus egy lehetőség, de több csapdát is magában rejt.
 
A „sámán” az összegyűjtött erő következtében elnyert cím. A törzsi kultúrákban a sámánokat egyszerre tisztelik és félik – kívülállók, akikkel számolni kell. A kortárs nyugati használatban azonban a kifejezést egyfajta Dungeons and Dragons-aura veszi körül (a számítógépes szerepjátékok és az önjelölt sámánok pszichedelikus drog-használata gyakran összefonódik, ami szerencsétlen kombináció). Az önelégült legyőzhetetlenség az ego gyakori fantáziája, amivel kompenzálni kívánja személyes ereje régi elvesztését. Egyáltalán nem is meglepő, hogy ez az archetípus oly sokszor feltűnik mostanában, hiszen üdítő ha az ember nagyhatalmú varázslónak képzeli magát egyfajta rejtett belső esőerdőben feléledve, messze a buldózerektől és a mérgező anyagoktól – amikor az elvárosiasodott szemétdomb csak tudatunkon kívül létezik.
 
A probléma az, hogy ez egy igencsak egocentrikus szemléletmód, és a vezető nélküli ego csak egy becsapott sámánt hozhat létre. Az ego se kezdeményezője, se irányítója nem lehet a sámáni munkának – a hívásnak belülről kell jönnie. A hívás különböző formákban érkezik a hipertérből, mindenütt jelen van, és nem korlátozódik sámáni kontextusra. Nem tudom hányan fogadjuk valaha is a hívást, de amikor megérkezik, félreérthetetlen, és olykor bizony pszichedelikus drogokon keresztül jelentkezik. 
 
A törvényes belülről ösztökélt munka első fázisa az ego megfelelő helyre rakására vonatkozik, és jellemző, hogy több éves intenzív megpróbáltatással jár. A sámáni feldarabolás klasszikus leírásai, ha nem is szó szerint, de metaforikusan az egyén szellemi értékrendjének teljes átrendeződését írják le. A megpróbáltatás végén pedig beteljesül egy teljesen más lénnyé való átváltozása. Mint tudjuk, a tudattágító drogoknak megvan a képességük arra, hogy felfedjék tudatodat akár egységében, akár darabjaiban attól függően, hogy hol áll a fejed (aminek általában kevés köze van ahhoz, amit az ego gondol arról, hogy hol áll). A legmagasabb szintű kinyilatkoztatás, amit a pszichedelikus drogok ajánlhatnak (és ami egyben minden igaz vallás alapja) az a „mind egyek vagyunk” megtapasztalása. A guruk azt tanítják, hogy bármi, ami kisebb, mint ez a tudás, pusztán illúzió. Az egység ellentéte az elszeparáltság az egységtől: amikor csak az alkotóelemeket látjuk, de csak külön-külön az egységbe rendeződésük helyett. A pszichedelikumok által előidézett hasonló tapasztalások jellemzően beindítanak egy félelmi reakciót: a tudat ilyenkor úgy érzi, idegen entitások veszik körbe, melyeket „nem-én”-ként határoz meg. Aki pedig nem azonos velem: potenciális ellenség, és a másoktól való félelem tökéletesen indokolt egy olyan bolygón, ahol a vadász-áldozat viszony határozza meg a túlélést.
 
Mindkét valóság igaz: Isten Elméjében mind egyek vagyunk, ugyanakkor a Földön mind elszeparált testeket képezünk. Így újra találkozunk az Egy-Sok kóanjával. A pszichedelikumok azon képessége, hogy felfedik mindkét valóságot, kapcsolatot feltételez az alkímia egyik alaptanításával: solve et coagula, et habebis magisterium („válaszd szét, majd egyesítsd újra, s megkapod a mesterművet”).
 
Az alkímiai munka valódi célja nem az ólom arannyá transzformálása volt, ahogyan azt a folklór sejteti, hanem az alkimista tudatának átalakítása, hogy képessé váljon az egységes érzékelésre. Az alkímia így fejezi ki: szedd szét, tisztítsd meg a részeket, majd rakd össze újból egy új kompozícióvá. Jungi meghatározásban először analizálod (solve) a részeket, aztán újból összerakod és előállítod őket (coagula) egy harmonikus egészként. Mindegy, hogy elkülönítésről beszélünk vagy sámáni feldarabolásról és újra összerakásról, ugyanazt a folyamatot jelölik.
 
A modern gyakorlatban ez gyakran a korai gyerekkorral való megbirkózással kezdődik, aztán megtanulod felismerni, hogy lelki gátjaid mennyiben akadályozzák a szabadságodat. Miután már tudsz navigálni labirintusaidban, életed művét is tudod majd irányítani: kapcsolatba kerülsz az Eszenciáddal (az Éneddel, az Egyéniségeddel, a Kauzális Testeddel) s céljait összeegyezteted korábbi ego-illúzióiddal. Ez egy folyamatos nyelvi fejlődéssé válik. Az analízis és a szintézis a Transzformáció Nagy Műve befejezésének az univerzális formája. Ha ezt sikeresen végrehajtod, a végső egész már egy teljesen más anyag lesz, mint az az egész, amivel kezdted. Azt pedig talán mondani sem kell, hogy a képletet megérteni bár megtévesztően egyszerű, gyakorlatba átültetni már rendkívül nehéz.
 
Erről eszembe jut egy Zen közmondás: Mielőtt a Zent tanulmányozza az ember, a hegyek hegyek és a folyók folyók; miközben a Zent tanulod, a hegyek nem hegyek többé és a folyók nem folyók;
 a Zen tanulása után a hegyek újra hegyek lesznek és a folyók újra folyók.
 
Ez megint egy újabb lehetséges szemléltetése a solve et coagula képletének. Először szétszeded a hegyeket és a folyókat (tehát a mindennapi valóságodat), hogy megismerd alkotó anyagukat, aztán újra összerakod őket, megtisztítva minden illúziótól. Valójában ezt nem „te” csinálod, hanem az Eszenciád rajtad keresztül – ehhez az ego fegyelmezett együttműködésére van szükség, vagyis alázatra a Munka irányában.
 
Egy másik példa: 1846-ban, amikor Henry Thoreau Walden Pond vidékeit járta, emberek milliói élték ugyanolyan egyszerűen az életüket, mint ő. Abban az időben a „Harmadik Világban”, ahogy ma nevezzük, a földművesek látszólag nem éltek eltérően attól, ahogy Thoreau élt. Egy másik bolygóról érkező antropológus külső életmódjukat összehasonlítva nem találna különbséget: fát vágtak és vizet hordtak. Mégis Thoreau egy meglehetősen más világban élt, mint a többi európai földművelő. A hegyek mindegyiküknek hegyek voltak, és a folyók mindegyiküknek folyók voltak, de Thoreau hegyei és folyói a létezés más minőségével voltak tele. Ez azért volt így, mert elnyerte a tudás egy magasabb szintjét. Hogy megint metaforákkal éljünk: megértette mind az erdőt, mind a fákat, melyek az erdőt alkották.
 
A következő sorok a Tao Te Kingből valók:
 
Ezért: aki vágytalan,

A Nagy Titkot megfejtheti;

De ha vágya van,

Csak a dolgokat szemlélheti.
 
A „Nagy Titok” a tudás, hogy mind egy vagyunk, hogy a legmagasabb valóságban létrejön az egység. Alkímiai kifejezésekkel élve: addig nem ismerhetjük meg ezt az egységet, addig nem lehet igaz tudásunk, amíg meg nem tapasztaltuk a „dolgok” manifesztációit; csak ekkor állíthatjuk, hogy ismerjük az egészet. A földművesről, aki a természetben él, elmondható, hogy ismer egyfajta egységet, de csak az öntudatlan ártatlanság szintjén. Hogy bármilyen egységet teljesen megértsünk, analizálnunk kell, ami által megláthatjuk az alkotóelemeit. A Munka eme fázisában a hegyek és a folyók nem lehetnek egész létezők, de láthatóvá válnak végtelen részleteikben.
 
Kezdetben a pszichedelikumok döntő fontosságúak voltak belső fejlődésem szempontjából. El sem tudom képzelni, hol lennék most azok nélkül a megértések nélkül, melyekhez ezeken az anyagokon keresztül jutottam hozzá. Az én esetemben a solve et coagula-képlet visszafelé sült el: az első LSD-tripem maga volt a szamádhi, a teljes harmonikus egység megtapasztalása. Az utazásom az egyenlet coagula-részével kezdődött. Most visszatekintve tudom, hogy az Eszenciám megmutatta nekem a Munka célját: életemnek abban a szakaszában még fogalmam sem volt róla, hogy mit keresek. Az Eszenciám tudta, hogy ha egyszer megtapasztalom a tudatosságnak ezt a fokát, utána többé nem fogok nyugodni, amíg végleg meg nem szerzem magamnak (ami egyébként még nem sikerült). Amikor először voltam LSD hatása alatt, a hegyek úgy voltak hegyek, és a folyók úgy voltak folyók, ahogy a közmondás harmadik része leírja. Olyan megvilágosodás volt, mint a spirituális adeptusok által megnyertek. Amikor 8 órával később visszatértem a konszenzus valóságba, a hegyek többé már nem voltak hegyek, és a folyók többé már nem voltak folyók; a világ, melyben elkezdtem a tripet, örökre megváltozott. Egy ilyen tapasztalás után nem mehetsz megint csak úgy haza. Mondanom sem kell, hogy rengeteg időmbe telt a két valóság összeillesztése. Így kezdődött el a Transzformáció Nagy Munkája.
 
A második LSD-tripem mutatta meg az alkímiai egyenlet solve-részletét. Az elszeparált tudatosság legijesztőbb megismerése volt, amit csak el tudtam képzelni. A világom darabjaira hullott, és semmi olyat nem tudtam tenni, amitől újra összeállt volna. Kapzsi egóm az első LSD-trip szamádhiját kereste, de az Eszenciám egy sokkal mélyebb tanítást tartogatott. A hegyek határozottan nem voltak hegyek, és a folyók határozottan nem voltak folyók: a környezetemben semmi nem volt már az, ami volt. A mindennapi valóság teljes átszerkesztése ment végbe. Abban az időben még fogalmam sem volt az alkimisták solve et coagula-egyenletéről. A két tapasztalat sok éves egymáshoz kapcsolásán való próbálkozás után értettem meg a kapcsolatukat a belső fejlődés alkímiai titkával és a hegyek és folyók kóanjának megoldását. (Arra is ekkoriban kezdtem rájönni, hogy az Eszencia egy rendkívül sokat követelő guru.)
 
Az Eszencia a tudat azon központja, mely a tudattalan pszichében lakozik. Ahogy már említésre került, az Eszencia egyezik Jung Én-fogalmával, a kabbalisták Egyéniségével és a teozófia Kauzális Testével. Az Eszenciád a tudatod halhatatlan része, meglehetősen különbözik a halandó egódtól, ami nem tart tovább, mint az itteni földi inkarnációd. Amikor Jim DeKorne meghal, örökre eltűnik erről a bolygóról és élettapasztalata beleolvad majd az Eszenciájába, a hipertér egy sokkal magasabb identitásába. Ennek a viszonylag egyszerű tudásnak a megszerzése a Munka egyik legkritikusabb fázisa, mert az egónak teljesen meg kell haladnia azt az illúzióját, hogy ő a psziché központja. Aztán fokozatosan – mindig fájdalmasan - az egyén megtanulja, hogy a tudatosság magasabb szintjei csak az egó és az Én integrálásával érhetőek el. Ez a szintű integráció viszonylag ritka a fizikai inkarnáció ideje alatt, mert ez egyfajta isten-tudat szintjére való emelkedést jelent: néha megtapasztalhatjuk misztikus állapotok alatt vagy pszichedelikumok révén, de valószínűleg soha nem tudnánk ebben a tudatosságban megmaradni egész nap, minden nap. Még Rámakrisna is folyamatosan visszatért a szamádhiból.
 
Az Eszenciám egy LSD-trip során mutatkozott meg nekem, és ezt a tapasztalatot érdemes most szó szerint idézni a Pszichedelikus sámánizmusban leírtakból. Ez volt a negyedik jelentősebb tapasztalásom, és messze ez gyakorolta a legnagyobb hatást az életemre.
 
"1979. február 18-án délelőtt, háromévnyi szünet után megint LSD-t ettem. Épp egy kisszéken ülve vártam a hatást, amikor egyszer csak kedvem támadt bemenni a másik szobába, és leemelni a tíz éve a falra függesztett, mexikói, antik machetémet. Akár a többi dísztárgyat, megszoktam ezt is már annyira, hogy szinte észrevétlenné vált. Emlékezetem szerint, évek óta felé sem néztem, szégyenletesen beborította a por.
1965-ben a toluca-i vásárban vettem, Mexikóváros mellett. Egy használtszerszám-kereskedő bódéjának hátuljában lógott, szétütött kalapácsok, meghajolt csavarhúzók, rozsdás motorláncok fölött. Nyilván régi darab volt (talán század eleji, a mexikói forradalom idejéből), és használták is: tele karcolásokkal, markolata meghasadt. Egy mondás, azaz egy „dicho” volt a pengéjébe vésve: „Nada del mundo es verdad por lo que mi ojos ven.” „Semmi sem igaz, mi a szem útjába kerül.”, vagyis: „Minden illúzió.” Különös ez a mondás, sosem éreztem a mexikói katolikus érzületbe illőnek. Ha valami, akkor inkább buddhista.
Valamiért a kezemben akartam érezni a machetét, és, amint az LSD eltérítette a tudatom, egyre szorosabban markoltam. Akárcsak Peter tibeti kupájából, ebből is az erő-tárgy energiája áradt. Hamarosan olyan volt, mintha a machete fényjel volna különféle testembe lépő erők számára. Úgy érzem, akkor még ha akartam volna sem tudtam volna elengedni.
Rettenetesen beálltam. A machete parancsolóan tündökölt, felhúzott a székből, át a szobán, ki az udvarra, ahol is erővel térdre kényszerített. Életemben először és utoljára tisztán hallottam, amint egy hang szól hozzám a fejemben. A hang forrása nem „én” voltam, de még csak nem is egy „részem”. Idegen volt, és egyetlen kérdést tett fel:
- Vállalod a felelősséget?
Nem igazán értettem, hogy ez mit jelent: vállaljak felelősséget - de miért? Mégis tudtam, nagyon fontos, hogy igent mondjak: felelősséget vállalni bizonyára fontos dolog és én mindig hittem a felelősségben.
- Vállalom.
Akkor a hang kétszer olyan hangosan kérdezett:
- Vállalod a felelősséget?
- Hát, azt hiszem.
Teljesen megzavart, hogy megismétlődött a kérdés, ráadásul akkor már nagyon el voltam szállva. A hang ereje és természetfölötti jellege kétszer olyan erős lett és hirtelen iszonyú ijesztővé vált. Mibe keveredtem!
- Vállalod a felelősséget?!!!
- Igen, vállalom a felelősséget!
Fogalmam sem volt róla, miért kell vállalnom, de tudtam, hogy fel kell nőnöm a feladathoz. Egyszer csak „valami másra” váltottunk - azok az istenverte acid-tripek, miért is csinálom ezt a hülyeséget?! Második LSD-s utam pokoli képei peregtek előttem. Ez sem volt kevesebb, mint amit az Úr hangja követelt:
- Vállalod a felelősséget?
Akkor már egyáltalában nem vonzott a nagy felelősség, viszont éreztem, ha nemet mondok, akkor halott vagyok. A hang kimondatlanul sugallta, hogy vagy vállalom, vagy meghalok. Abban a tudatállapotban ez teljesen hihető volt.
- Igen, igen! Vállalom a felelősséget!
Elhallgatott. Kis idő múlva valahogy felálltam, és betántorogtam a házba. Az utazás maradék része aránylag eseménytelen volt - nagy mennyiségű szomatikus zaj és „lefolyótisztító” kavargott a fejemben. A helyi rádióadást hallgattam, Egy számot Alán Hovhaness-től (Mountains And Rivers Without End) - igen nagy élmény annak, aki éppen „utazik”. Késő délutánra már tudatomnál voltam, s boldog voltam, hogy megérkeztem.
Aznap este kissé savmarta állapotban, de ismét a konszenzus-valóság gyermekeként tértem nyugovóra. Néhány órát alhattam, s közben álmot láttam:
A machete előttem lebegett a teljes végtelen sötétségben. A pengébe égő, héber betűk vésődtek. Nem vagyok zsidó, nem tudok héberül, de felismerem az írást. Maga a machete akkora már eltűnt, csak a lángoló betűk lebegtek a semmiben. Aztán megmozdultak, és újrarendeződtek a római ábécé szerint: „Szefiroth” olvastam ki a lángokból. Aztán csak a semmi maradt.
Felriadtam, szívem erősen vert (mitől ijedtem meg?). Felkeltem, és járkálni kezdtem a házban. Mi lehet ez a „szefiroth”? Megnéztem a Webster Nemzetközi Szótárát - nincs benne ilyen szó. Ez volt egész életemben a legsajátosabb álom, olyan, ami csak egyszer fordul elő (igazi álom, nem pedig testen kívüli tapasztalat, ami teljesen más). Legalább olyan magasztos volt, mint a hanggal való találkozás, de kezdetben ugyanúgy nem értettem a jelentését, ahogy azt sem tudtam, mit vállalok. A megfejtés csak két héttel később kezdett derengeni.
Céltalanul turkáltam egy Santa Fé-i könyvesboltban, s egy könyvre akadtam: „Misztikus és okkult kifejezések szótára”, vagy valami hasonló. Végre meglesz! Felütöttem a „szefiroth”-nál: „A zsidó Kabbalában Isten tíz emanációja”. El voltam képedve. Hallottam már a Kabbaláról, s csak annyit tudtam róla, hogy valami zsidó misztikus hagyomány. Lehetséges, hogy tudattalanom olyan információval rendelkezik, mellyel még nem is találkoztam tudatosan?
Mondanom sem kell, rákészültem egy behatóbb nyomozásra, csak a fontosabbakat említve beszereztem Dión Fortune The Mystical Quabbalah (A misztikus Kabbala) és Gareth Knight Útmutató a kabbalisztikus szimbolikához című művét. Az élmények szinkronicitása csak úgy egy évvel később, Knight művének alapján állt össze bennem.
A kabbalista filozófiának számtalan iskolája van, most felesleges részletekbe bocsátkozni, de megértettem, hogy a machete/hang élményem az „élet fájának 17. útjához" kapcsolódik. Erről azt mondják, hogy „A választás ösvénye, az élet útjai találkoznak itt” (például: „Vállalod a felelősséget?”). Ezzel az ösvénnyel a Tarotban a „Szeretők” kártyája áll kapcsolatban, ennek héber betűszava a „zayin” „kardot” jelent. (A machete nyilvánvalóan egyfajta kard.) Maga az ergot nevű szer is ehhez az ösvényhez kapcsolódik, az LSD pedig, mint tudjuk, ergot-származék.
Így már kellő mennyiségű szinkronjelenség zsúfolódott össze az eseményben, bár még ma sem kristálytiszta az egész, az biztos, hogy jó nyomon keresgéltem. Évekkel a kabbalista trip után találtam egy az LSD terápiára vonatkozó megjegyzést Stanislav Grof The Realms of Human Unconscious (Az emberi tudattalan birodalma) c. könyvében. Leírja, hogy mások LSD hatása alatt hasonló élményen mennek át:
A kabbalában járatlan egyének is a Zóharban és a Széfer Jecirában (két kabbalista alapszöveg) leírt élményeken esnek át, s ezek meglepő hasonlóságot mutatnak a kabbala szimbólumaival.
 
TANULSÁG: Ez az élmény végleg meggyőzött arról, hogy valami magától működő folyamat zajlik bennem. El kellett ismerjem, hogy a tudatos „én" csak egy nagyobb valóság parányi egysége, mely az általam tudattalannak érzékelt pszichémből árad. Valahol ebben az egybefüggő „tudattalanban" létezik egy elkülönült értelem („én", egy oktávval feljebb), mely képes befolyásolni bármely információt, mely felsőbb rendű bármely itt ismert tér/idő-belinél."
 
Jungi kifejezésekkel élve az egóm bemutatkozott az Énemnek. Legalábbis így értelmeztem az örökérvényű filozófia sokéves tanulása után. A képsorokon és a tapasztalás jelentései közötti kapcsolatokon való elmélkedés mély belátást engedhet a valóság szerkezetébe és a Munka természetébe.
 
„Nada del mundo es verdad por lo que mi ojos ven.”
 „Vállalod a felelősséget?”
 Mountains and Rivers without End.
 Szefiroth: „a zsidó Kabbalában Isten tíz emanációja.”
 
Ez a tapasztalat egy beavatás volt, a kezdet. A revelációk legbelső természete egy utazás kezdetét jelzi. Még sok mindent meg kell tapasztalnom, mielőtt találkoznék valami olyannal, amely a végét jelezné.
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.