Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Terence McKenna: Hétköznapi nyelv, látható nyelv és virtuális valóság

2011.09.23

 

Ejtsünk szót először is a hétköznapi nyelvről, mely valószínűleg a csodához legközelebb eső dolog a természetben. Ez a fő neurológiai kifejeződése a különbségnek az ember és más állatok, illetve főemlősök között, és itt nem fiziológiai különbségről van szó, hanem viselkedésbeli különbségről. A nyelv képviseli a legkomplexebb viselkedést bármilyen valaha vizsgált állatban, valamint természetesen ez a legkomplexebb dolog, amit valaha megtanulunk. Először beleszületünk abba, amit William James, mint virágzó, forrongó zavar jellemzett, de a szavak elsajátítása által képesekké válunk több szektorát is lefedni ennek a virágzó, forrongó zűrzavarnak. A szavakon keresztül az ismeretlent az ismertre cseréljük, s így egy gyermek két-három éves korára már teljesen kialakítja a szavak kulturális mozaikját, mely közvetít saját maga és a valóság között. A valóság ebből a szempontból egy megerősítetlen szóbeszéd, mely a nyelvből ered, és mivel minden kultúra a valóság más aspektusát emeli ki, így bizonyos értelemben minden kultúra egy másik valóság. A nyelv a valóság nyersanyaga, nem pedig a kvarkok, a hullámcsomagok vagy a neutrínók. A nyelv. Minden szavakból épül fel. A tudomány minden konstrukciója a mondattan összekapcsolódó konstrukciója. Az általános nyelvről beszélünk tehát, mely a valóságot egyfajta hazudási folyamaton keresztül határozza meg. Erre példa az alany-tárgy megkülönböztetése, ami valójában nem érvényes az anyagra, mégis működésileg szükséges számunkra ahhoz, hogy navigálni tudjunk abban az alacsonyabb dimenziós térben, melyben létezünk.

Ezután következik a nem hétköznapi, vagy ahogyan én hívom: a látható nyelv, ami egy rendkívül érdekes jelenség. Ez az, ahol a technológia, a virtuális valóság, a kibernetika, az ember-gép kapcsolat talán létre tudna hozni valami igazán jelentőset. A látható nyelv a szintaktikát megcélzó fiziológiai impulzus átalakulása egy olyan végtermékké, egy olyan beszéddé, melyet nem a fülünkkel hallunk, hanem a szemeinkkel látunk. Nagyon érdekes, hogy valamennyi metaforánk a beszéd tisztaságával kapcsolatban vizuális metafora. Azt mondjuk: „I see what you mean, he spoke cleraly.” Ez azt jelenti, hogy az organizmikus szinten a magasabb szignális tisztaságot vizuális inputtal hozzuk kapcsolatba, és a DMT, ill. más triptamin-psichedelikumok hatására mind a hallott, mind az általunk beszélt nyelv mezőjét ténylegesen úgy tapasztaljuk, mint ami látható. Jobb híján olyan, mintha a kommunikáció kivetítése magas szintű szobrászatként jelenne meg egy fényből és szándékoltságból felépülő fogalmi dimenzióban. Ez egyfajta ezoterikus gyakorlat maradna a sámánok fennhatósága alatt az intoxikáció csúcspontján, ha nem lenne az a tény, hogy az elektronika, az elektromos kulturális média és a számítógépek ténylegesen lehetővé teszik, hogy rögzítsük ezeket a magasabb lingvisztikai modalitásokat. Más szavakkal, elképzelhetünk egy olyan virtuális valóságot, melyet egy beszéd-működtetett szintetizátor vezetne, ahol a beszéd olyan elemei, mind a melléknevek, a melléknév képzők, az alany vagy a tárgy, ebben a kibernetikus környezetben úgy kerülnének értelmezésre, mint a különböző formák topológiai elosztó csövei, így maga a beszéd aztán egy látható topológiát generálna. Ebből kiindulva egy olyan jövőt képzelhetünk el, ahol a házasságkötés, a céges tárgyalások vagy egyéb olyan események esetében, ahol a szándék tiszta kommunikációja és kifejezése nagyon fontos lehet, az emberek csak belépnének ebbe a virtuális valóságba, hogy a látható nyelvet használják, mert a képessége, hogy közvetítse a szándékot, sokkal hatásosabb lenne, mint a hétköznapi beszélt nyelvvé. Nem véletlen, hogy Platón összekötötte a Jó, az Igazság és végül a Szépség fogalmát. Eme három fogalom szépsége az elsődleges koncepció, mert vizuálisan látható. Ez a pszichedelikus élmény meggyőző ereje is egyben. Mert végső soron azon az érzékszervünkön keresztül tűnik fel számunkra, melyet a legtöbbre értékelünk. Egzisztenciálisan kapcsolódunk ahhoz, ami a legautentikusabb, és ez pedig az, ami vizuális. A látható nyelv egyfajta telepátia, mert ha teszek egy kijelentést a vizuális nyelven, akkor azzal, akivel szemlélem ezt a kijelentést, valahogyan a figyelem cselekedete által, egyé válok. A jelentés ugyanis nem olyasvalami, amit belső szótárakból alkotunk meg, melyek saját elménk privátszférájában rejlenek, hanem sokkal inkább egy vizuális kontinuum a nyilvános szférában. A jelentés publikussá válik, s ennek következményeképpen a különbségek az emberek között jelentéktelenné válnak. A látható nyelv pedig, úgy gondolom, hogy már közeleg. Az élet a képzeletben a kreativitásról fog szólni, mely e virtuális környezeten keresztül fog megnyilvánulni lingvisztikai motorok által hajtva.

 

A jövő űrhajói, más szavakkal, a jövő járművei, melyek majd felfedezik az ismeretlen távoli határait, szinatktikaiak lesznek, míg a jövő gépészei költők. Ez az, amit a virtuális valóság nyújthat nekünk – valóban bejárhatjuk a képzelet birodalmát. Bizonyos értelemben erről szól a kultúra. Arra gondolok, hogy a városaink, a hídjaink, az autópályáink, a repülőgépeink és a művészeti galériáink a képzeletünkből pattantak elő, azonban borzasztóan magas árakon, mert anyagból kell megalkotnunk őket. Ha egyszer képesek leszünk őket megépíteni fényből vagy elektronokból, nem fogunk többé 120 emeletes felhőkarcolókat építeni; olyan magasra építjük majd őket, amennyire csak akarjuk. A tetőmagasság nem lesz többé olyan faktor, melyet az ár vagy a gravitáció határoz meg; olyan paraméter lesz, melyet a képzelet határoz meg, ahogy majd minden mást is, és akkor felfedezzük, hogy mi is az ember igazából – amikor majd képesek leszünk megjeleníteni, stabilizálni, megosztani és felfedezni álmainkat egyfajta virtuális hipertérben, mely lingvisztikai alapú lesz. Amiből majd felépülnek a csatlakozói, vasbetonja és acélszerkezetei, az pedig maga a nyelv lesz. Ez a képzelet nyersanyaga, és úgy gondolom, hogy mi is ebbe az irányba haladunk. A pszichedelikus sámánok mindig is tudták ezt. Most a pszichedelikus underground művészeti kultúra mutatja az utat ebbe az irányba.

 

Ha látnánk a nyelvet, ha a nyelv a megértés egy olyan eszköze lenne, ami a jelentés megragadására a fülek helyett inkább a szemeket használná, egyfajta telepátiáról beszélhetnénk tehát. A megfigyelő összeolvadna egyrészről a megfigyelt tárggyal, másrészről azzal a személlyel, akivel kommunikál. A természetben a példát egy ilyen jellegű dolog kifejlődésére és megjelenésére a fejlábúak szolgáltatják: a tintahal és a polip. Ezek az állatok már több, mint 600 millió évvel ezelőtt elváltak a fejlődés ama ágától, mely az emberi lények megjelenéséhez vezetett. Puhatestűek, inkább az éti csigához esnek közelebb, és nagyon különböznek az emlősöktől. Mindazonáltal, az egyik dolog, amiről az evolúcionista biológusok mindig beszélnek, az az összefutó fejlődés a fejlábúak és a magasabb rendű emlősök szeme között. Ez azért van, mert a polipok egy rendkívül komplex vizuális környezetben élnek, és valójában ők már kifejlesztették a kommunikáció egy olyan formáját, ami hajaz arra, amiről én beszélek, ugyanis a polipok egész testét kromatofórák borítják. A kromatofórák olyan sejtek, melyek képesek megváltoztatni a színüket. Sokan tudják, hogy a polipok képesek a színváltoztatásra, de a legtöbben úgy gondolják, hogy ez a rejtőzködés, a környezetbe való beleolvadás érdekében történik, holott egyáltalán nem erről van szó. Az ok, amiért a polipok a csíkok, pöttyök, pirulások és árnyalatok széles repertoárján keresztül változtatják a színüket, nem más, mint az, hogy számukra ez a lingvisztikai kommunikáció egy formája. Más szavakkal, ők nem fokozzák le a szándékaikat olyan apró szájalapú zajokra, ahogyan mi tesszük. A szájalapú zajok a téren keresztül utaznak a levegő vibrációjának formájaként. A polipok inkább megváltoztatják külcsínüket lingvisztikai szándékaiknak megfelelően. Tömören összefoglalva, fizikailag válnak a jelentéssé, és a polip, mely egy másikat figyel, az organizmus belső neurológiai állapotainak megnyilvánulását nézi végig a bőre felületén megjelenő színváltások sorozatán keresztül. Lévén, hogy puhatestűek, a polipok nem csak a színüket tudják megváltoztatni. Felszíni szerkezetüket is át tudják alakítani például simából gyűrtre. Szintén képesek különböző testrészeik nagyon gyors megmutatására és elrejtésére is. Képesek tehát a kommunikáció eme vizuális táncára, mely a vizuális jeladás egy nagyon sűrű formája, ráadásul az ún. mélytengeri polipok, azok a fajták, melyek olyan mélyen élnek, ahova fény már alig jut le, kifejlesztettek egy olyan fénykibocsátó foszforeszkáló szervet, melyek némelyikén még szemhéj szerű membránok is találhatóak, így az óceán mélytengeri sötétjében is előtudják adni a fény, az önkifejezés, a szín-, és szerkezetváltoztatás eme táncát, mely az ő saját lingvisztikai stílusuk. Tulajdonképpen, az egyetlen módja annak, hogy a polip megtapasztaljon egy privát gondolatot, ha kiereszti tintafelhőjét, melyben gyorsan kereket oldhat, így elrejtve mentális meztelenségét üldözői vagy követői elől. A nyelv potenciáljának eme lényeges biológiai beszerelése, melyet talán képesek lehetünk utánozni és elérni a pszichedelikus drogok használata révén kezdő lökést adhatna egy virtuális valóság-program kifejlesztésének is. Más szóval, képesek lehetünk szemmel látható szintaxist létrehozni, mely az emberi megfelelője lenne annak a fénytáncnak, texturalizációnak és pozícionalizációnak, mely a tintahalak és polipok nyelvtanát és szintaxisát alkotja.

 

Amit a pszichedelikumok operacionálisan tesznek, az az, hogy felolvasztják a kulturális kondicionáltságot. A kulturális kondicionáltság a szoftver, mely alatt azonban az agy és az organizmus hardvere rejlik, és azáltal, hogy feloldja a kulturális kondicionáltságunkat arra, hogy angolul, németül, szuahéliül vagy akárhogyan beszéljünk, visszatérhetünk az ur-sprach nyelvéhez, az állati test ősnyelvéhez, hogy felfedezzük az érzelmek valódi dimenzióját, melyről kultúránk hajlamos lecsatolni minket. A kultúra az autentikus érzéseket szavakkal helyettesíti. Példaképpen, képzeljünk el egy csecsemőt, ahogyan a bölcsőjében fekszik, az ablak nyitva van, és bejön a szobába valami lenyűgöző, rejtélyes, ragyogó, ezer színben, mozgásban és hangban pompázó valami, mint az integrált érzékelés változékony hierofániája, mely teljesen megigézi a gyermeket. Azonban bejön az édesanyja, és így szól: Ez egy madár, csillagom, ez egy madár,” minek hatására a mennyei páva irizáló változékonyságának rejtélye azonnal szóvá omlik össze. Minden rejtélynek lőttek, a gyermek megtanulja, hogy ez egy madár, és mire hat-hét évesek leszünk, valamennyi rejtélynek lőttek a szavak rájuk húzásával. Ez egy madár, ez egy ház, ez az ég; s így bezárjuk magunkat egy elerőtlenedett érzékelés lingvisztikai kagylóhéjába, a pszichedelikumok pedig pontosan bezártságunk kulturális burkát robbantják szét, hogy visszatereljenek minket organizmusunk valódi születési jogaihoz.

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.